.

.

.

.

.

.

.

.

Velomobil szeminárium, Koppenhága, 2009. október 15-18.

 

A velomobil szeminárium anyagai felkerültek az internetre, angol nyelven az alábbi helyen olvashatók:

http://www.liggecykelforeningen.dk/Designseminar/Proceedings

így azokkal most nem foglalkozom, inkább csak szubjektív élményeimet írom le az ott töltött néhány napról. „A velomobilozás helyzete és lehetősége Magyarországon” prezentáció, magyar nyelvű változatát elküldöm az e-mailen érdeklődőknek.

 

Előkészületek: Éppen egy éve, hogy rátaláltam a 2009. évi Koppenhágába szervezett 6. velomobil szeminárium programjára. Kellően nem átgondolva, jelentkeztem rá, és el is fogadták a jelentkezésemet. Megintcsak óvatlanul - a szervezők kérésére- elfogadtam az általuk javasolt témát, azaz a  „A Velomobilozás helyzete és  lehetősége Magyarországon”. Hát mit lehet írni erről? Abba se gondoltam bele, hogy majd el is kell utazni a helyszínre, kedvenc járműveim, mármint a kerékpár, esetleg vonat szóba sem jöhetett, az autót, buszt, repülőgépet meg nem igazán szeretem. Szóval olyan dologról kellett írnom, amely valójában nem létezik, olyan nyelven kellett volna előadnom, amit nem ismerek eléggé és a helyszín kezelhető idő alatt csak repülővel vagy autóval közelíthető meg. Egyszer kétszer meg is fordult a fejemben, hogy hagyom az egészet. Végül csak megírtam az anyagot, Simon Judit lefordította, és Gábor fiam (avagy a Professzor Úr) meg elvállalta az előadását. Jó előre foglaltam szállást, repülőjegyet. Közben a Professzor ösztöndíjat kapott Spanyolországba, így nem tudtunk együtt utazni.     

Utazás oda: Én Budapesten, Gábor Valenciában szállt repülőre. Október 15-én reggel ötkor telefonon ébresztettem, mert Alcoyból csak reggel megy vonat Valenciába, a gépe viszont csak 14.40-kor indult Zürichbe, ahonnan átszállással este 19.20-ra érkezett Koppenhágába. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy bort iszom és vizet prédikálok, így aztán autó helyett tömegközlekedéssel céloztam meg a Ferihegyi repteret. Almádiból busszal indultam el, negyedórás indulási késést a pesti csúcsforgalomnak köszönhetően sikerült 45 percre feltornázni. A Népligetből kék metróval elmentem Kőbánya-Kispest végállomásig, majd átszálltam a 200E jelű buszra, (ez kb. 45 perc időt vett igénybe, némi kényelmetlenséggel, jegyvásárlással, csomagcipeléssel, merthogy Prof úr téli ruháit és egy kis hazait bíztak rám) így kicsit megkésve, de nem lekésve, elértem a gépet. Még az egyik erőszakos bank marketing akcióját kellett elhárítani és már fent is voltam a gépen. A bankos kisasszony nem akarta megérteni, hogy nekem nem kell se ezüst, se aranykártya. (akkor még nem tudtam mi hiányzik)

 

A gépen egy kedves svéd házaspár ült mellettem. Végig felhős, borús időben repültünk. Viszont leszálláskor szép tisztán lehetett látni a tengert és a város épületeit. Megmutatták fentről, azt a hidat, amely Koppenhágát és Malmöt köti össze és amelyen hamarosan hazajutnak Svédországba. Nem véletlenül részleteztem a hazai tömegközlekedés áldásait. Lássuk, hogy megy ez Dániában. A reptér egybe van építve a metróval és vonattal, melyek mindegyike közvetlen összeköttetésben van a város központjával. A vonat 10-20 percenként, a metro 2-3 percenként közlekedik. A jegyet megveheted automatából, de a pénztárban is, fizethetsz bankkártyával és készpénzben. A kártyádat nem veszik el, te magad húzod le, viszont a PIN kód használata kötelező. No, ekkor jöttem rá, -mármint a lehúzáskor- hogy nincs nálam a bankkártyám, melynek limitjét az útra való tekintettel előtte gondosan megemeltem. Sebaj, gondoltam, majd lesz Gábornál, addig megleszek készpénzzel. A vonatot választottam, 12 perc alatt vitt be a város szívébe, ezt meg kell ismételnem 12 perc, átszállás nélkül!!! Tehát nincs átszállás, nem kell 45 perc, elegendő 12, kártyát használhatsz, választhatsz vonat és metró közül, ja és a vagonok tiszták, a vonatok pontosak. Mikor ébrednek fel a magyar illetékesek??? Rövid keresgélés után megleltem a szállást a Vandkunsten 5. szám alatt.

 

A sikertelen felfedező út: A recepción megegyeztünk, hogy majd este fizetek, ha lesz mivel. Gyorsan lerakodtam és irány a másnapi szeminárium helyének megkeresése, miután Carl George Rasmussen, a szeminárium fő szervezője üzent, mi leszünk a legelső előadók. El ne késsünk, sőt menjünk negyedórával hamarabb.  Kb. négy órát bolyongtam, de nem leltem meg a conference room-ot „Fabrikken”in Christianiában. Akiket megkérdeztem, kedvesen azt mondták, sajnos nem tudják, mondjak pontos címet. Nem volt ennél pontosabb címem. Feladtam, mert már sötétedett és Gábor elé kellett mennem a reptérre. A telefonját kikapcsolta, így fogalmam nem volt, hogy vette-e az üzenetet, miszerint a vonat jegypénztárnál várom. Vártam, vártam és egyszercsak rám köszönt, megörültem neki, már több mint egy hónapja nem láttuk egymást.

 

A szállás: Bevonatoztunk a centrumba, vacsora után felkerestük ismét a recepciót, Gábornak volt kártyája, de alacsony volt a limitje, ráadásul kártyás fizetésnél még 5 %-ot levonnak, és a szoba árában nem volt benne az ágynemű, törölköző stb. Nincs ezzel semmi probléma, csak épp a foglalásban elfelejtették közölni ezeket. Szerencsére az ágyért, az ajtóért, az ablakért és a szoba egyéb tartozékaiért nem kértek külön pénzt. Egy automatából vettünk fel dán koronát és este 10-re be is jutottunk a szobánkba, minden kártyával (no nem bankkártyával) nyílik. Az ágy kényelmes, a szoba kicsi, a fürdő 1,5 m2, amelyben a zuhany, WC és mosdó is benne van. A fűtés kiváló, szabályozható, az ablak működik, egy szép, hangulatos és elég zajos térre nyílik, ahol egy szökőkútra és egy kávéház teraszára látunk. A szökőkút csobogása az kellemes, az éjszaka és hajnal zajai annál zavaróbbak. Éjjel még megbeszéltük a prezentáció részleteit és holt fáradtan lefeküdtünk.                

 

A helyszín: Miután előző nap nem találtam meg a konferencia termet, korán elindultunk. Egy darabig jól ismertem a tegnapi bolyongásból az utat. Gábornak meséltem, hogy milyen furcsa helyeken jártam tegnap. Nagy hordókban tüzek lobogtak, körülötte emberek beszélgettek, szedett vedett viskók, faházak, elhagyatott, rendetlen zegzugok mindenfelé. Sok helyen kitéve a fényképezni tilos tábla. Bár a fene se akarta őket lefényképezni, de a tiltott gyümölcs mindig ízletesebb. Megérkeztünk erre a furcsa helyre, tulajdonképpen félelmetesnek is mondható, de az emberek barátságosan viselkedtek, így biztonságban éreztem magam. Professzornak nem tetszett a környék. Az nem lehet, hogy itt legyen a szeminárium. Egy indiai kinézetű férfi látta, hogy tanácstalanul álldogálunk ott, hozzánk lépett és megkérdezte, mit keresünk. Áh, a Climate Conferenc-re jöttek, akkor jöjjenek utánam, követtük. Mi ugyan nem a klima konferenciára jöttünk, de láthatóan a velomobil konferenciának semmi értelme, nem volt alkalmi idegenvezetőnk számára.  Egy régi gyárépülethez vezetett bennünket, majd felmentünk a 2. emeletre, ahol sok-sok fiatal várakozott, teázott, beszélgetett. Professzor szerint ezek hippik, szerintem meg nem, mondtam neki. Aztán egyértelművé vált, ez a csoportosulás nem a velomobil szemináriumra jött össze. Ismét ki az utcára, végre megláttunk egy velomobilt, no ez az. Végre! Beléptünk a gyárépület kapuján, ami előtt már több velomobil is várakozott. Azt hiszem mindketten meglepődtünk, mikor szembesültünk a körülményekkel, de ezt a csalódást feloldotta az az öröm, hogy végre megtaláltuk, amit kerestünk. A terem padozata finom homok, az elsötétített csarnok mennyezetét két sor fehérre festett vasoszlop sor tartotta, mely -legalábbis vizuálisan- lehatárolta a nézőteret. Az első néhány sorban kissé kopott kék színű kanapék és fotelek sorakoztak, majd azt követően valamilyen régi moziból leselejtetezett billenő széksorok álltak, a nézőtér innentől fokozatosan emelkedett, ahogy egy jobb színházban is szokás, a székek párnásak, piros plüss huzattal kárpitozottak. Több helyen még világított a sor száma is, bár összevissza voltak rendezve. A hosszú színpadon két hatalmas gyertyatartó, hátul óriási vetítő vászon. A nézőtér mögött a mozi vetítő kabin vagy bodega, ablakokkal, ide a nézőtér mögül a büféből egy vaslétra vezet fel. A nézőtér két oldalán hatalmas farakások, a fa egy része hasábokra darabolt, más része vasúti talpfákból áll, melyek több darabra vannak vágva. A vakolatlan téglafal fehérre meszelve, a nézőtér mögött büfé, ahol teát, kávét és sört lehet kapni. És a nézőtér bal hátsó oldalán ott van a terem fény(vagy hő)pontja, egy hatalmas fekvőhenger alakú vaslemez kályha, de nem olyan, amit valaha is láttál, ez egyedi darab. Átmérője talán 1 méter, hossza 1,5-2 méter, hatalmas torkán, egy fél vasúti talpfát is le tud nyelni. Hihetetlen meleg van körülötte, de kell is, a terem légtere hatalmas, kint szemerkél az eső, van talán 6-7 fok. A bejáratnál egy asztal, mint recepciós pult, a regisztráció 20 euró, de az előadóktól nem szedik be. A következő asztalon néhány kiadvány, becsület kasszára kitéve.   A nézőtér jobb oldalán nagy fehér papírokon az előadók neve sorban, köztük német, svájci, holland, angol, francia, amerikai, dán és persze mi ketten magyarok. A népek lassan gyülekeznek, olyan 80 fő lehet a teremben, a vaskályha megküzd a hatalmas légtérrel és végül győz, főleg ha nem nyitogatják az ajtókat. Ilyenkor a nyirkos párás hideg megcsapja az ember arcát. A körülmények a múlt vagy azt megelőző század angol ipar negyedeire emlékeztettek, melyet Dickens regényekben olvashatsz. Csak innen már elment az ipar, pontosabban a katonaság, amely itt állomásozott Christianiában. A gyárkéményen most vadszőlő fut, szinte eléri már a tetejét. A mostoha körülményeknek volt valami szimbolikus üzenete, jelenleg a velomobilok, a velomobilozás helyzete is ilyen mostoha, mint amit itt tapasztaltunk. Az autóipar még a válság ellenére is a világ legnagyobb foglalkoztatója, és az autóipar egyben a világ legnagyobb környezetszennyezője is. Vajon a jövőt szolgáló üdvös megoldás az autóipar megmentése, vagy valami egészen más úton kellene járnunk?

 

Most így visszaemlékezve, nekem egészen a szívemhez nőtt ez a helyszín, volt benne valami hátborzongató, valami félelmetes, és valami mókás is. Ilyet csak művészfilmekben ás festményeken lát az ember. No és Koppenhágában. Este a vacsoránál még az is kiderült, tulajdonképpen hol is jártunk.

 

A szeminárium: 2009.október 16. Carl George barátságosan fogadott bennünket, hetven éve ellenére, úgy mozgott, sürgölődött, mint egy tizenéves és közben mindig mosolygott. Saját kezűleg szervírozott nekünk teát. Hans, a technikus stílusosan két vasúti talpfára állította fel a projektort. Carl George elmondta köszöntőjét, majd Professzor Úr elsőként kiment a színpadra, ékes angolsággal, hangosan, némi humorral vegyítve adta elő a prezentációt. Ügyesen kihasználta a helyben rejlő adottságokat. Majd több kérdést tettek fel neki és azokra nagyon elegánsan válaszolt. Ő az élő példa arra, hogy eshet messze alma a fájától.  A mi prezentációnk legfőbb érdeme, nem a magyar velomobilozás helyzetének bemutatása, merthogy az egyelőre szinte nincs. Az se nagy felfedezés, hogy hazánkban a kerékpárutak, a vasút állapota siralmas, a közlekedési kultúra alacsony színvonalú, a döntéshozók csak beszélnek a környezetbarát közlekedésről, érdemi lépések nem történnek. A valódi értéke, abban van, hogy feltárta a velomobil gyártás, értékesítés alakulását velomobil típusonként a kezdetektől napjainkig, szinte az egész világra kiterjedően. Az előadások megtekinthetők az interneten, így csak két témát emelek ki. Számomra az igazi szenzációt Harald Winkler okozta Németországból. Már a bevezetés is mókás volt, mert nem prezentációt hozott, hanem egy valódi velomobilt a feje fölött. No nem mintha a 60 kilójával egy erőművész veszett volna el benne, hanem mert az általa kivitelezett velomobil mindössze 11 kg súlyt nyom. Nem elírás! Tudvalévő a legkönnyebb velomobilok is 30 kg súlyúak. Harald szakított minden eddigi velomobil építési koncepcióval. Nagyon kreatív, egyszerű és könnyű megoldásokat talált ki és valósított meg. Elmondása szerint mindössze 500 euró anyagot használt fel, ez igen figyelemre méltó a velomobilok átlagos 6.000 eurós árához képest. Különleges ötlet a karbon keret, a meghajtó szerkezet, a polietilénhab borítás és annak hegesztése, az egymással szembe forgó csapadékterelő propellerek, a leakasztható csomagtartó stb. Megnyugtató volt számomra Carl George előadása a szélsebesség kísérleteiről, márcsak azért is, mert gyakorta használom nagy szélsebességeknél, széllökéseknél saját velomat is, de nem szeretném tesztelni hol a határ, amikor fel is borulok vele. Az ebédszünetben derült ki, nem csak ketten vagyunk magyarok a teremben, itt volt Győri Viktor a barátjával. Viktor az egyetlen kifejezetten velomobilokkal foglalkozó magyar honlap és blog szerkesztője.     

A szeminárium résztvevői két vonatkozásban okoztak meglepetést, egyrészt alig volt fiatal köztük, másrészt a gyártók zöme is távol maradt. Viszont eljött Ymte Simbrandij a Quest gyártója, mit eljött, eltekert Koppenhágába Hollandiából. Két nap alatt tette meg a 700 km távot a saját gyártású Quest típusú velomobilján.   

Az előadások után este hétkor vagy harmincan gyűltünk össze a RizRaz étteremben, asztaltársunktól a dán Olétól megtudtuk, hogy egyrészt saját velomobil építésben gondolkodik, másrészt hogy a környék, amit furcsának tartottunk, nem más mint a koppenhágai kábítószeres negyed. Mit hagytunk ki!? Szerettünk volna, valami dán ételt enni, Ole szerint talán ha három ilyen étterem van a városban, no ez a RizRaz nem ilyen volt, ettől függetlenül kedves és hangulatos hely. A globalizáció megtette a magáét, akárhová mész a világban, mindenütt ugyanazt találod.  Búcsúzáskor Carl Georg-gal megegyeztünk, hogy segít a kerékpárbérlésben a másnapi felvonuláshoz. Mikor elköszöntünk az étterem előtt a sötét éjszakában, Carl George olyan gyorsan beugrott, majd elhajtott a Leitra típusú velomobiljával, hogy mire elővettem a fényképezőgépet, már csak az utánfutója lámpáját  kaptam el a következő utcasarkon. Merthogy a velomobilja után még egy utánfutót is kötött. Aznap este még 28 km-t tekert hazáig. Igaz mindezt jó utakon és nem vademberek, autósok között. Professzor úrral még kerültünk egy nagyot és hazamentünk a szállásra.

 

A felvonulás: Október 17-én reggel 10.30 –kor épp a kerékpárkölcsönző felé tartottunk, amikor CG kék Lejtrája nagy sebességgel bekanyorodott az utcába. Utána siettünk. Az üzlet a pincében volt, fent az utcán vagy 20 kerékpár sorjázott, várva a bérlőket. Akaratlanul is fültanúi voltunk a beszélgetésnek. CG mondta a tulajdonosnak. „Nem jött ide két magyar?” Nem. Volt a válasz.  „No mindegy majd ha jönnek, adj nekik két jó kerékpárt, ha lehet kedvezményesen.” Ekkor vettek csak észre bennünket. A tulaj kiválasztott nekünk két tényleg nagyon jó kerékpárt, Gábornak egy piros, nekem meg egy szürke gépet. Tehát CG nem telefonált, hanem személyesen odagurult a helyszínre, hogy nekünk legyen kerékpárunk, ha már nem cipeltük el a velomobilunkat Magyarországról. Éppen időre, 11 órára megérkeztünk Koppenhága főterére, a városháza elé. Egy esküvői pillanatnak is tanúi lehettünk. Összesen 14 db velomobil (többnyire dán gyártmányú Leitrák) és számos szimpatizáns gyűlt össze, köztük néhány két és háromkerekű fotelbringás, háromkerekű zárt triciklis, rolleres, összecsukható kerékpáros és mi a bérelt kerékpárjainkkal.        

Egyszercsak CG hatalmasat kiáltott, elindult a menet, isteni szerencse, hogy Koppenhágában vannak közlekedési lámpák, amelyek néha pirosat mutatnak. Merthogy CG úgy neki iramodott, nem volt időm fényképezni, és ez így ment több mint két-három órán keresztül, kb. 30 km távot tettünk meg a városban szebbnél szebb helyein, többnyire liba sorban. Az idő kegyes volt hozzánk, a nap sütött. Amikor végre a végcélnál megálltunk, kipróbáltam Hans Leitráját, a macskaköves téren igencsak táncolt, viszont kis helyen meg lehetett vele fordulni. Búcsúzáskor abban állapodtunk meg, a következő szeminárium Hollandiában vagy Magyarországon lesz. Az egész felvonulás nagyon gyors és pörgős volt, sem az autósok, sem a gyalogosok nem tülköltek, nem kiabáltak, nem hőbörögtek. Kivárták a hosszú menetoszlopunk elhaladását. CG nem jelezte a rendőrségnek, hogy felvonulás lesz, egyszerűen csak simán megtörtént a felvonulás, az emberek nézelődtek, csodálkoztak, érdeklődtek, mosolyogtak. Ugyanez Budapesten sajnos csak rendőri kísérettel, útlezárással, tülköléssel, … integetéssel valósult volna meg. Egyetlen apró incidens az egyik paranoiás nagyhatalom követségénél történt, amikor az egyik résztvevő fényképezni mert az épület előtt.  Professzorral visszakarikáztunk a kölcsönzőbe, jártunk még egyet a város sétáló utcájában, könyvesboltot kerestünk és nagy sokára rá is leltünk.    

 

A ráadás nap: Október 18-án vasárnap csatlakoztunk egy városnéző buszos programhoz, ami nyomába se léphetett CG előző napi velomobilos vágtájához, ma sokkal kevesebbet láttunk, viszont valamicskét hallottunk az idegenvezetőtől a városról, bár nem vitte túlzásba az informálást. Többek közt megtudtuk, hogy a városházával szembeni épület tetején van egy kerékpáros kislány és egy esernyős kislány aranyozott figurája, attól függően, hogy milyen az idő vagy az egyik vagy a másik bújik elő. Ma valószínűleg összeveszhettek, mert nem tudták eldönteni melyikük jöjjön elő, így mindketten bent maradtak a kuckójukban. Komolyra fordítva, Koppenhága nagyon szép, hangulatos hely, az utcái, a kanálisai, az épületei, a part menti terei befejezettek, rendezettek. Nincs vagy alig van árkolás, elterelés. Igazi kerékpáros paradicsom, a legfőbb utcáin is mindenütt kerékpárút, hol kiemelt szegéllyel, hol felfestéssel. Mi csak 30 kilométernyit jártunk be, de ennél sokkalta több van. A járda, úttest találkozása akadálymentesített, kerékpár mindenütt, és hozzávaló kerékpártároló is. A város számos pontján hozzá lehet férni ingyenes kerékpárhoz, egyik helyen felülsz rá, a másikon lerakod. A közlekedők tekintettel vannak egymásra, nem parkolnak a kerékpárúton, a kerékpáros nem megy át a piroson. Az emberek nyugodtak, kedélyesek, kedvesek, segítőkészek. A dánok, vagy akikkel én találkoztam „jó arcúak”, lágyak, finomak és kedvesek a vonásaik. Ha nem tudtak útbaigazítani, akkor is hozzátették: I hope you find it. A városnézésen gyorsan túlestünk, engem a megérkezéstől kezdve izgatott a tengert átszelő híd. Tanakodtunk, hogy átmenjünk Malmöbe vagy egészen Göteborgig, aztán maradtunk az előbbinél. A hídon át 35 perc a menetidő Malmöig, a vonat pontos, az állomás tiszta. Betértünk az ott lévő turista információs irodába, bekarikázták, mit tudunk 3-4 óra alatt megnézni, és neki vágtunk a városnak, a központ, a vár, a modern negyed, a tengerpart. Jártunk vagy 10 kilométert, megcsodáltuk Svédország legmagasabb futurisztikus építményét, Professzor rám szólt ne menjek alá, mert bármelyik pillanatban rám dőlhet, a kilenc egymásra tett és kilencven fokban elfordított kocka valamelyike. A modern épületek között kis tavak, parkok, növényházak. Találtunk három nagy méretű kőgolyót, amelyek méltóságteljesen forogtak a vízáramban. A nap itt később nyugszik, de itt is lenyugszik, így visszaindultunk a vasútállomásra, megvacsoráztunk és irány haza Kobenhavn-ba. A vonatról leszállva a félhomályban még csináltunk néhány fényképet a „Trivoli” vidámpark körhintájáról, ami nem csak körbe-körbe pörög, hanem függőlegesen is elég nagy sebességgel mozog. Professzor szerint ezt csak több napi koplalás után szabad kipróbálni, mert másképp aligha bírja ki az ember gyomra ezt a liftezést, ennyiben maradtunk és megelégedtünk a látvány megörökítésével. Összecsomagoltunk, és másnap reggel 5-ig aludtunk.

 

Utazás vissza: Már rutinosan közlekedtünk, tudtuk, ha lekéssük az egyik vonatot, jön a másik. Gábor gépe két órával korábban elment, így nekem rengeteg időm maradt a reptéren, amint lehetett én is bejelentkeztem, és automatikusan zsebre vágtam a beszállókártyát, bebarangoltam a meglehetősen nagy repteret, közben átmentem egy ellenőrzési ponton is. Találtam egy nagyon hangulatos sarkot, ahol egy fekete Boston zongora állt és noha nem ült senki mellette, a billentyűk úgy mozogtak, mintha láthatatlan ujjak ütögetnék a klaviatúrát. Nagyon kellemes, andalító melódiákat játszott a láthatatlan zongorista. Kényelmesen elhelyezkedtem, olvasgattam, élveztem a zenét. Aztán elővettem a beszállókártyát, hogy megnézzem melyik kapuhoz kell menni. Nem hittem a szememnek, a kártyát bizonyos Johsson Bjorn részére állították ki. Megfordult az agyamban, mi lenne ha én J. B. ként érkeznék Budapestre, ki kellene próbálni, ha J.B. valamiért nem utazna el, akkor a kutya se jönne rá. Ha viszont J.B. mégiscsak el akarna utazni, akkor a beszállásnál ki fogják szúrni. E gondolatjáték után odamentem az egyik információs pulthoz és megkérdeztem, jelent ez valami problémát Önöknek, mert nekem tulajdonképpen jó ez a név is. Csodálkozva néztek Rám, telefonok valahová, majd többször elnézést kértek, a kapunál kaptam a saját nevemre szóló beszállókártyát. Pedig végre azt reméltem, hogy új emberként térek haza, hát igen, nagyon nehéz megváltozni. J Ferihegyről Almádiig élvezhettem a kiváló hazai tömegközlekedés nagyszerű lehetőségeit, átszállás, várakozás, stb. De kit érdekelnek az apró kellemetlenségek, egy ilyen kirándulás után.         

 

 http://www.archive.org/details/6th_European_Seminar_on_Velomobile_Design-Presentations-Joo_Gabor_Riding_in_hungary

 

                 

 

 2008. május 17.

Egy TWIKE magyar földön

Sőt azon belül is Balatonalmádiban. Az ember életében olykor előfordul, hogy a Hegy megy Mohamedhez. Ez történt 2008. május 17-én, amikor egy TWIKE jött hozzánk Balatonalmádiba. A korábbi  „Egy nap Twike földön” cikkben (lásd lent) még magam mentem Bernbe, hogy megcsodáljam ezeket a kisegér formájú csodabogarakat. A TWIKE noha két személyes, három vendéget hozott. Klaust, akit az Interneten keresztül ismeretem meg, Matthiast a fiát és Gilroy-t a fenevadnak képzelt, ám nagyon szelíd kutyát. Münchenből 5 nap alatt értek Balatonalmádiba, Szentgotthárdon lépték át a határt, sőt azt kétszer is, mert miután egy árva lelket nem találtak aki németül vagy angolul beszélt volna, éjszakára visszamentek Ausztriába. A 3 kW-os motor  mintegy 85 km/h sebességre képes röpíteni a kétszemélyes, pedállal és elektromotorral felszerelt gépet. A hatótávolság terepviszonytól függően maximum 70-80 km, ezt követően 1,5 óra áramfelvételre (töltésre) van szükség.  Ez az a jármű amelyet a magyar közlekedési hatóság nem enged forgalomba helyezni Magyarországon, de erről már szintén írtam korábbi híradásomban. Klaus eredetileg Debrecenbe szándékozott menni, de úgy gondolta, az túlságosan sok töltést kíván meg Magyarországon, így egyelőre csak Almádiig tett egy előzetes erőpróbát. Péntek délután érkezett, s mindössze a szombat maradt arra, hogy valamit megmutathassunk Kolombusz Kristófnak (ahogy magát nevezete), fiának és Gilroynak a környékünkből A római úton mentünk Füredig, majd a tihanyi félszigetet megkerülve körülnéztünk az Apátsági templom és környékén, aztán Füreden sétáltunk keveset. Visszafelé elmentünk egészen Peremartonig, majd Fűzfőn kipróbáltuk a Balatoni bobpályát,  amiből Matthias tudott volna többet is fogyasztani, de a szigorú apa csak két kört engedélyezett. A kései ebéd elhúzódott, így elmaradt Almádi hegyeinek :) megmászása. Antibringa H2 felvezetésével a Twike legurult az Almádi mólóhoz, itt magam is beleültem a háromkerekű csodába és kölcsönös fényképezkedés után elbúcsúztunk vendégeinktől. Vasárnap reggel korán szerettek volna indulni, hogy egy töltéssel elhagyhassák Magyarországot. Remélhetően hamarosan visszatérnek.

 

Egy nap Twike földön

2007. szeptember 22.

Hosszú ideje foglalkoztat, hogy legyen egy olyan járművem, amely egyfelől biztosítja a munkábajárással egybekötve a napi mozgásigényem a szabadban, másfelől kombinálható legyen valamilyen környezetbarát erőforrással, harmadrészt jól viselje a gép és gazdája az időjárás változékonyságát. Az első kettőt már meg tudtam valósítani, hiszen a különféle elektromos hajtásokkal kombinált kerékpárjaim mindegyike teljesíti az első két feltételt. Az év során a reggeli és délutáni hűvös idő gyakorlatilag szeptembertől áprilisig kitart, így jószerivel csak a nyári 3-4 hónap igazán jó kerékpározásra az idő, de ezt is korlátozza olykor a szél vagy eső. Természetesen kipróbáltam már sokféle öltözetet, hogy tudjak megfelelően alkalmazkodni az időjárás szeszélyeihez, kevés sikerrel. Elvben mindenre van megoldás, azonban például eső ellen jól beöltözve, hamar szaunázhat az ember, majd egy kis széllel csonttá fagyhat. Hiába vagyok inkább hő, mint fagyálló a beöltözés nem segít sokat télen, esőben vagy szélben. Innen jutottam el a zárt rekumbensekig, illteve a velomobilokig. Még jó magyar nevet nem találtam rá vagy (ki). Addig zárt fotelbringának (rekumbensnek) vagy velomobilnak hívom.

Ez volt az indíték, hogy villámlátogatás erejéig elutazzak a Svájcban (Bernben) rendezett Nemzetközi Twike Találkozóra. A Twike egy hibrid hajtású kétszemélyes, háromkerekű autó, maximum 85 km-es sebességgel képes száguldani az 5 KW-os elektromos motor meghajtással, ugyanakkor lábbal is hajtható. Hibridsége tehát ebből áll. Hál Istennek, nincs benne robbanómotor! Lejtmenetben és fékezéskor visszatölt az akkumulátorba. Hatótávolsága a beépített akkumulátortól – és útviszonyoktól- függően 50-200 km között változhat. Fogyasztása 100 km-en kb. 0,5 liter benzinnel egyenértékű, ez azt jelenti maximum 1,5 Ft/km, mondjuk 280 Ft-os benzin árnál. Valóban környezetbarát, városi vagy rövidtávú (25-30 km) közlekedésre ideális.

 

 Az út és élményei

A berni kirándulásra társamul Kata lányom szegődött. Szeptember 21-én pénteken 16.30-kor kocsival indultunk Győrbe, ott felszálltunk a 19:18 perckor a Wiener Walzer-re, a hálókocsis alvás vagy annak hiánya miatt kissé gyűrödten, de pontosan szombaton reggel 6:20-kor érkeztünk Zürichbe, a csatlakozó vonat 6:32 –kor indult és mindössze 58 perc (kb.120 km) alatt repített bennünket megállás nélkül Bernbe. Az állomáson Magda várt ránk, aki legalább olyan lelkesedéssel kalauzolt bennünket egész nap, mintha ő lett volna kezdeményezője a velomobilok felkutatásának. A nap már szedelődzködött sütni, a város nyugodt és csendes, az utcákon még alig találkozunk valakivel. Rövid városnézés az óvárosban, majd felkaptatunk a hegyoldalra, sétálunk egy keveset a Rózsakertben. Reggeli, majd vissza a városba. Sok helyen találkozunk Twike-kal, a Parlament előtti téren és a piac mögött sok-sok „egérke” várja az érdeklődőket. Vannak egyéb árammal vagy biogázzal működő autók, rekumbensek, trike-ok, elektromos kerékpárok. Látunk működés közben egy egyszemélyes ceruza formájú hosszúkás háromkerekűt, aminek a tetején hatalmas felületű napelem, rendszáma van, tehát a forgalomban is részt vesz. A szigorú Svájci rend nem akadályozza meg, hogy kreatív emberek egyedi ötletei megvalósulhassanak. A „ceruzát” csak vékonyabb vezetők használhatják, mert a bejutás az ülésbe kissé körülményes. Egy fiatalember mutatja azt a teljesen burkolt, alacsonyépítésű kétkerekű rekumbenst, amellyel 94 km-es átlagsebességgel tud tekerni, a csúcs 130 km/óra. Természetesen nem a forgalomban, hanem erre kiképzett versenypályán. Látni itt a Birkenstock áramvonalasított kétkerekű fekvőkerékpárját és egy Rohloff aggyal szerelt trike-t. Rengeteg elektromos kerékpár, felfedezzük a BION X prospektusát, úgy tűnik a kiállítók között is egyedül vagyok, aki már látott és használt ilyet. Javasolják menjünk be a szomszédos utcában lévő kerékpár boltba, ott forgalmaznak ilyet. Ez azért túlzás volt, mert mint az eladótól megtudtuk, egyszer volt neki egy darab, azt rögtön el is vitték. Többször lemaradok a Twike próbaútról, de végül sikerül utasként beszállni az egyikbe. Együtt tekerünk a szimpatikus tulajdonossal Bern központjában, meredek utcákon le és föl. Megmutatja, hogy haladunk, hacsak lábbal tekerünk és nem segít az akkumulátor. A vezető -aki egyébként Bielben lakik- elmondja, 1,5 éve vette, 23.000 km-t ment már vele, nagyon szereti, nincs is más autója. Télen nem hideg? –kérdezem. Ó nem, sőt egy kis tekeréssel még túlságosan meleg is. Hogyan jut haza Bielbe, ha teljesen lemeríti az akkukat az érdeklődőkkel való körséták alatt? Az nem probléma, -mondja- az utcán van konnektor, rácsatlakozom és 1 óra alatt feltöltődik.  Magda és Kata már várta mikor jövök meg a körútról. Egy fiatalember invitál bennünket, beültet minket a Toyota Priusba, ebbe a hibrid számítógépesített csodába. Látszik, hogy nagyon szereti, nagy lelkesedéssel mesél, mutatja a fedélzeti komputer sok okos tudományát, miközben teszünk egy kört az óváros utcáin. Némi csalódást okozott, hogy egyetlen kerékpár méretű velomobillt nem leltünk a találkozón. Hiába ez a Twike-k napja. Ennek oka talán az is lehet, hogy éppen ezen a napon volt Giessenben egy Velomobilos meeting. Lassan összeszedjük magunkat és indulunk Grenchenbe, ahol egy órára beszélt meg találkozót Magda egy Leiba tulajdonossal.

Leiba kipróbálása, Cap-bike megtekintse

Hans –a Leiba tulajdonosa- kárpótolt bennünket, nagyon kedvesen fogadott és mintegy másfél órán át ecsetelte a gép előnyös és hátrányos tulajdonságait. Megmutatta elölről, hátulról, sőt oldalára fordítva. Az ő gépe a 16., tehát még nem túl sokat gyártottak belőle. Szerinte a polikarbonát „üveg” karcosodik, esőben meg nem lehet jól kilátni. Tervezi, hogy normál üveggel cseréli, amelyet függőlegesebben helyez el, és ablaktörlő is lesz rajta. Ezután jött a próba, kétkerekű saját gyártású  rekumbensével haladt előttem Grenchen utcáin, majd egy forgalom mentes helyen kipróbálhattam mennyire tudom begyorsítani a Leiba-t, 30 km/h volt  a csúcs. Majd murvás, hepe – hupás úton próbáltuk ki a rúgózást. Nekem tetszett a kormány megoldása, a rúgózása, a kilátás a forgalomra, az index gombok a váltó végébe építve, a meghajtás és a lánc teljes elburkolása a belső tértől, a szellőztethetőség, szemben és a két oldalt az ablakon, a gép hossza, amely mindössze 206 cm, a könnyű lábhosszhoz való állíthatóság  (két imbuszcsavarral egy perc alatt megoldható), a tárcsafékes megoldás, a színe, a középső váltó egység felxibilitást növelő lehetősége, és a gyártók rendkivül rugalmas hozzáállása minden ötlethez és vevői igényhez. Ami kevésbé tetszett: a súlya (35 kg), a váltó akadozása, az ülés nem állítható, merev elhelyezése és formája, az index lámpa elhelyzése (nem elég a kettő!), a külső láncvédelem hiánya, a nem túl finom kidolgozás (pl. illesztések a burkolaton, a vezetékezés megoldása, a fenéklemez kidolgozása, stb.), a hátsókerék 20 colos mérete, a hátramenet hiánya. Mindazonáltal nagy élmény volt kipróbálni, hiszen sohasem ültem még ilyen gépben. Grenchen arról is híres, hogy magas a velomobil koncentráció, merthogy ebben a városkában van egy Cab-bike tulajdonos is, aki ugyan épp nem volt otthon, de az utcán megcsodáltuk járgányát élőben. Ránézésre kétségtelen előnye a hatalmas csomagtér, a kilátás feltehetően jó belőle, itt az ülés állítható és kényelmesebbnek látszik, a polikarbonát probléma ugyanúgy fennáll, igaz van rajta ablaktörlő, a botkormány valószínűleg nehézkesebb, dobfék csak az első kerekeken van. Megköszöntük Hansnak a nap fénypontját jelentő bemutatót és visszaindultunk Bernbe.

Bernből hazafelé:

Grenchenből Bern felé megálltunk egy jellegzetes svájci domboldalon, ahonnan ha homályosan is kivehetők voltak a magas hegyek hófödte csúcsai. Nagyon tetszett, hogy már a város szélétől elkezdve rendszeresen előjelzik, hogy a város három nagy parkolójában mennyi szabad hely van. Svájc ugye nem egy síkság, de mindenütt gondolnak, mit gondolnak, tesznek a kerékpárosokért. Városon kívül és belül egyaránt felfestve a kerékpáros sáv, egyetlen autóst nem láttam, hogy ezen parkolt volna.  Rengeteg a kerékpáros és láthatóan nemcsak a sport kerékpáros, hanem a rendszeres napi használó. Öt óra körül értünk a Parlament épülete elé, ahol éppen elkezdődött a kb. 100 db Twike felvonulása, a sok-sok „egérke” tett egy tiszteletkört a téren és elvonultak a következő találkahelyre. Sétáltunk egy keveset az óváros utcáin, majd lementünk az Aare völgyébe, lerogyva egy padra bámultuk a miniatűr vízesést. Magda 35 éve nem látott iskolatársaival futott össze. Ahogy hűvösödni kezdett, újra felkapaszkodtunk (autóval!) a domboldalon, vacsora közben elbeszéltük a nap eseményeit a családnak, keverve a német, angol és magyar nyelvet. A vonatunk 21.02-kor Zürichbe és onnan a Wiener Walzer 22.40-kor indult. Visszafelé nem kaptunk egy kupéba helyet, sőt még egy vagonba sem. Minden esetre a sok élménytől és fáradtságtól sokkal jobban aludtunk, mint előző éjszaka. Reggel még megcsodálhattuk a sok-sok osztrák kis városka és falú rendezett portáit. Aztán pillanatok alatt (11-12 óra) megérkeztünk Győrbe vasárnap reggel 9.53-kor, és onnan Almádiba 11.30-ra. Így jártunk hát Twike földön, mindösszesen 43 óráig voltunk távol, ebből Bern és környékén töltöttünk élményekben gazdag 13,5 órát. Köszönet Magdának, a berni szervezőknek és persze az égieknek, akik csodálatos szép idővel ajándékoztak meg bennünket.  

Zsörtölődő:

Tulajdonképpen a TWIKE megfelelne az én céljaimnak. Valójában két nehézséggel kell megküzdeni, az egyikkel –a viszonylagosan magas árával- talán néhány évnyi megtakarítással lehet, a másikkal -a magyar jogszabályozatlansággal és hatósági hozzáállással- több Don Quiote harcosra lesz szükség. Miről is van szó? A hatóság szerint ez a jármű jelenleg nem sorolható be egyetlen jármű kategóriába sem, ezért nem is helyezhető forgalomba. Már pedig, ha a magyar hatóság azt mondja ilyen állat nincs, akkor az nincs. Bár én elzárkózom a tömegkommunikáció áldásai elől, de még hozzám is eljut annak a sok fecsegő szajkómadárnak végtelen sokszor hangoztatott – de láthatóan üres szólamként használt – szófordulata: ….EU jogszabály írja elő…..környezetbarát technológiák bevezetése……a közlekedés környezetszennyezésének csökkentése….., stb. stb. A legmókásabb, hogy Németországban, Hollandiában, Angliában (ezek nem EU országok?), de Svájcban, az Egyesült Államokban a Twike és társai rendszámmal közlekedhetnek. Igen vannak „szabad népek és vannak szabadságszerető népek”, mondja Popper (Török Sándor nyomán). És én meg azt gondolom vannak fecsegő és acsarkodó népek és vannak tenni és összefogni képes népek. Finoman szólva nevetséges az az ügybuzgalom, pontosabban annak hiánya, ahogy ellenállunk minden jó ötletnek. Miért akarunk pápábbak lenni a pápánál? Vagy Pató Pálokból nagy az utánpótlás? Vagy netán érdeke valakinek ezeknek a környezetbarát megoldásoknak a hátráltatása? Csökkene a benzinből származó adóbevétel? Vagy mi az oka, hogy kullogunk az események után, miközben kreativitásunkkal ilyen ötletekkel akár nagy hatalom is lehetnénk?