SPEZI 2009.

 A múlt évben jártam először Germersheimben, a különleges kerékpárok kiállításán, amelyet minden évben megrendeznek. Az alábbi sorok nem igazán a kiállításról szólnak, mert az aligha írható le szavakkal, ezt látni kell, legalább képeken, de legjobb élőben. Csak néhány benyomásról írok, ami azért valamilyen módon mégiscsak kapcsolódik a kerékpározáshoz. Bevallom kicsit irígykedve néztem, hogy mennyire más az a világ, ahol most alig 12 órát töltöttem el. Az idén a Széchenyi futammal való egyidejűsége miatt nem mentem volna el a Spezire, de addig-addig járt az agyam, hátha mégis el lehetne oda jutni, ha nem is két napra, de legalább vasárnapra. Megnéztem a vasúti menetrendet és tökéletes megoldás született, szombaton a Széchenyi futam után felszálltam a frankfurti éjszakai vonatra, modjuk azt majdnem frissen és kipihenve érkeztem vasárnap reggel Mannheimbe. Ott mindössze 14 percem volt, hogy jegyet vegyek a Germersheimbe induló vonatra és megtaláljam a peront. Ez Németország, mindösszesen 4 percet vett igénybe az előbbi két művelet. A vasutas akit megkérdeztem, elővette az okos noteszét (ilyen notesz mindegyikük zsebében ott lapul), megmondta mikor, melyik vágányról indul (probálja ezt valaki ki nálunk valamelyik pályaudvaron!). A vonat pontos és tiszta. Kb. 10 állomáson haladtunk át, mi volt bennük a közös? A renden és a tisztaságon kívül az, hogy mindegyik mellett ott volt a polikarbonáttal fedett esztétikus kerékpártároló, az aszfaltozott és felfestet ingyenes autóparkoló. Mindegyik állomás akadálymentesített, magas peronnal ellátva. A sínek mellett futott a kerékpárút, nem keresztbordás, hanem sima és széles. Látszik, hogy átgondoltan valósították meg a közlekedés szervezését, van helye a vonatnak, van helye az autónak és van helye a kerékpárnak. A vonatok mindegyikében tágas tér van a kerékpároknak, és nem csak tér van, az emberek használják is a teret, a tinédzserektől az idős nyugdíjasig bezárólag sokan használják a kerékpárjukat és kombinálják az utazást autóval, kerékpárral, vasúttal. No megérkeztem éppen nyitásra. Azt mondanom se kell a német szervezés mindenben megmutatkozik, a vasút állomástól kanyargós út vezet a kiállításhoz, de nem lehet eltévedni, mert 50 méterenként kitéve egy nyíl, fólia szallag, hogy merre van a SPEZI. Az idő csodálatos, ismerősek az utcák, az épületek. Először végigfutottam az egész kiállítást, mi merre van. Aztán szisztematikusan végig jártam azokat a standokat, amelyek érdekeltek, vagy ahol találkozni akartam valakivel. Egyre több magyar látogató jár ide, nekem héttel volt szerencsém találkozni, de később kiderült, más ismerősök is jártak kint, csak nem futottunk össsze. Mindenekelőtt a velomobilok érdekeltek, adatokat gyűjtöttem a Koppenhágai Velomobil szemináriumhoz. Minden európai gyártóval sikerült levélben vagy személyesen egyeztetni. Találkoztam a Leiba, Leitra, Thunderstorm, Go-one, Versatile, Quest, Mango, Alleweder, Trice, Sunrider, WAW, Cab-Bike, Velayo képviselőivel. Jelen ismereteim szerint ma a világon kb. 2500 velomobilt használnak, a 2008. évi gyártás olyan 300 db körül mozog, évről évre dinamikusan növekszik. Megcsodáltam, a bedönthető háromkerekű gépeket, a vitorlás kerékpárt, a kétszemélyes velomobilt és sok más csodát. Reggel 10-18 óra között nem sok pihenőt adva magamnak, mindent megnéztem ami érdekelt. A zárást követően az első vonattal visszaindultam Mannheimbe, a vonatból láttam egy magányos hőlégballont, három szélhiányában veszteglő szélturbinát. Sok kerékpárost az utakon és persze a vonaton is. Mannheimben Évával találkoztam, a budapesti vonat indulásig a Rajna partján lévő hangulatos vendéglőben beszélgettünk. Visszafelé is sikerült hálókocsi jegyet venni, hajnalban felébredtem, néztem ki a vonatablakból és ismét megállapítottam, hogy Ausztria hátulnézetben is szebb arcát mutatja. A porták rendezettek, tiszták, nincs sufni, sufni hátán. Látva milyen kevesen utaznak a hálókocsis vonaton, tartok tőle a derék MÁV ezt is hamarosan felszámolja, jövőre talán ismét autóba kényszerülök ülni, ha elszeretnék jutni a Spezire. Hétfőn reggel megérkeztem a győri magyar valóságba, míg 12 óra alatt keresztül száguldottam fél Európát, adig 5 óra kellett, hogy Győrből eljussak Almádiba. Hiába, így jár aki hisz abban, hogy lehet még tömegközlekedni, hogy lehet kevésbé környezetszennyező megoldásokkal is ejutni A pontból B pontba.           

SPEZI 2008.

Tavaly mikor gőzerővel folyt az Antibringa H1 tervezése, éppen lemaradtam a Germersheimben évente rendezett különleges kerékpárok kiállításáról. Murlasits Attilával megbeszéltük, az idén együtt megyünk ki. Sőt kb. az indulás előtt két héttel még úgy nézett ki, nem csupán Germersheimbe megyünk, hanem előtte még Hollandiában, Ijmuidenben felvesszük a tavaly októberben megrendelt és lassan készülő AERORIDER-t. Hát ez sajnos elmaradt, de így is fantasztikus kalandban volt részünk.  Nyúlon találkoztunk, Attila GPS (Kisasszony) segítségével vezette le az innen számított 867 km-es távot, kb. 8,5 óra alatt.  Semmi esélyem nem volt a GPS-szel szemben, pedig hányszor tudtam volna félrevezetni az úton, mint tettem amikor Csehországba mentünk együtt. A szállásunk Bruchal környékén az autópálya mellett egy erdő szélén volt. Megérkezésünk estéjén hatalmasat barangoltunk a motel mögötti erdőben. Németes precízséggel nevesített, beszámozott hatalmas fatörzsek sorjáztak az erdei út mellett, ameddig csak a szem ellátott. Érezni lehetett a vágott fa semmivel sem összekeverhető kellemes illatát. Már majdnem sötét volt, mire visszaértünk. Vacsora után megnéztük a Széchenyi futamon készült képeket.

            Másnap reggel   irány Germersheim, GPS kisasszony pár újratervezést végrehajtott, de azért időben odaértünk a nyitásra. Germersheim egyébként Zalaszentgrót testvérvárosa, mint arról a helységjelző tábla is tanúskodik. A kiállítás mindkét napján csodálatos napsütéses idő volt. A városka kedves, nyugodt, tiszta és szép. Tele virágokkal, rendbe hozott várfalakkal, régi épületekkel. Kerékpárúttal mindenfelé találkoztunk, városban, autópálya mentén, erdőben, sok-sok látogató jött kerékpárral a kiállításra, köztük legtöbbjük fekvőbringával. Láttunk itt saját építésű és gyári csodákat. Attila módszeresen járta a standokat, én meg úgy ahogy éppen kedvem tartotta. Napközben szinte csak akkor találkoztunk, amikor a bringa pályán gépeket próbáltunk. Igazolvány ellenében, kaptunk egy színes nyakba akasztható kártyát és egy időpontot, mikor kerülünk sorra. Ekkor beengedtek az arénába kb. 20 embert az ott található legalább 50 gépből lehetett választani és tekerni egy-két vagy tetszés szerinti kört. 15 percig tartott az élvezet, ekkor megszólalt egy kűrt vagy duda és új gladiátorok váltottak bennünket. Több háromkerekűt kipróbáltam, volt egy KMX, amely BIONX-el szereltek fel, ahhoz sehogyan se fértem hozzá, mindig foglalt volt, mire visszaértem a boxba. Ekkor nyomába eredtem a pályán és rajta voltam, míg meg nem unta a használója, sok kört mentem utána, de végre sikerült megszerezni a járművet, az aréna szűkössége miatt nem tudtam  a maximális sebességet elérni, de így is nagy élmény volt, az oszlopok között szlalomozni. Kipróbáltam az összes fellelhető velomobilt, az AERORIDER ugyan nem volt ott, de a SUNRIDER igen, amely tulajdonképpen a fedelét leszámítva ugyanolyan. Azt megállapítottam, hogy a sok gép közül az AERORIDER a legkomfortosabb és legszebb is (nekem).

            Tekertem olyan gépet, amely kézzel és lábbal hajtható, ebből  három típust láttam, aztán volt lineáris hajtás, amelyen a láb előre-hátra mozgott mint a mozdonyoknál az excenter. Volt összecsukható normál és fekvőkerékpár, némelyik egy mozdulattal drótszamárrá tudott változni. Sok gépen láttam elektromos meghajtást, többeken BION-X-et. Sőt találtam egy olyan háromkerekűt, amely metanol alapú üzemanyag cellával volt szerelve, a 12 kg-os intelligens elektronikával ellátott szerkezet mindössze 65 W teljesítményre volt képes, de az éppen elég, hogy rásegítsen amikor szükséges, és nem vagyunk kiszolgáltatva a legközelebbi áramvételi helynek. Miután nem akartam semmit venni, szándékosan egyetlen árat nem néztem meg és nem kérdeztem meg, egyszerűen csak élveztem, hogy miféle műszaki megoldásokat képesek az emberek, gyártók kitalálni. Az üzemanyagcellás géppel mégis kivételt tettem, mert néhány napja a Széchenyi futamon látott hidrogén típusú darabra azt mondták, több milliós fejlesztés eredménye. Szóval ez a gép 10.000 euróba került, fele a kerékpár, fele az üzemanyag cella. Aztán láttam olyan a meghajtó tengely feletti vázcsőbe épített   csőmotort, amely  annyira elrejtőzik, hogy nem lehet észre venni, az akkuja is egy jó maréknyi. Kipróbálhattam a szintén meghajtókba épített Schlump  váltókat. Nagyon tetszett a formatervezett gyerekkerékpár, amely jószerivel egyetlen meghajlított csőből állt. Volt még itt konferencia kerékpár, amelyre egyszerre hatan ülhetnek, aztán hosszabb rövidebb egykerekű monociklik, olykor lovassal. Nem maradhatott el a múlt század eleji Velocipéd az embernyi nagy kerékkel. Egy helyen láncfűrészt hajtottak meg kerékpárral. A kardántengelyes sajátépítésű kerékpár is   érkezett ide, sőt favázas fekvőkerékpár. Kipróbálta a TRIPENDO háromkerekűt, ez képes bedőlni jobbra balra, olyannyira, hogy elsőre majd kiestem belőle, ez a gép talán a legkomolyabb műszaki teljesítmény a háromkerekű járgányok között. Amikor meguntam a drótszamarak mustrálását, megcsodáltam a piros és cirmos tulipánnal beültetett virágágyásokat, bolyongtam a városka ódon épületei között, nézelődtem, élveztem a napsütést és a nyüzsgésben rejtőző nyugalmat. Az emberek udvariasak, békések, kedvesek voltak.

            Az első kiállítási nap estéjén Bruchalba mentünk vacsorázni, hazafelé GPS kisasszony megzavarodott, volt ám újratervezés, ennek persze az volt fő oka, hogy nem tudtuk pontosan megadni neki a szállásunk címét, az autópályán ellentétes irányba mentünk, aztán az első lehetőségnél vissza. Milyen jó, hogy előző este több órát bolyongtunk az erdőben, valahogy odakeveredtünk és a motel kerítésénél kötöttünk ki, de nem tudtunk lemenni a parkolóba, minden el volt kerítve. Vissza egy kicsit, aztán egy újabb erdei útról letértünk egy benzinkúthoz, ami már határos volt a motellel, szerencsénk volt megérkeztünk.

            Vasárnap mindketten folytattuk saját egyedi tempójú programunkat, mégegyszer visszamentem megnézni a Sunrider-t, Michiel már ismerősként mosolygott rám. Ismét köröztünk az arénában. Egyszer minden szép és jó elmúlik, elindultunk haza felé, hat óra után pár perccel. Újabb sztrádáról sztrádára száguldozás, hajnali 2-re értünk Nyúlra,  Attila javított fél órát a teljesítményén, innen még egy óra Almádi a Bakonyon át. Háromkor feküdtem le, hatkor felkeltem, s noha iszonyú fáradt voltam, semmi pénzért nem ültem volna autóba. A nap szépen sütött, felültem az AZUB-ra és betekertem és még haza is tekertem délután, jó dolog az autó, de hát egy fekvőbringának a nyomába sem lép.  

A kiállításról itt olvasható tájékoztató, szervezni tudni kell, a német oldalon már kiírták a 2009. évi Spezi időpontját, jövőre április 25-26-án lesz.

http://www.haasies-radschlag.de/cms/index.php?show

Ha valaki szakavatott tájékoztatásra kiváncsi itt tájékozódhat magyar nyelven:

www.ambringa.blogspot.com