Az Isteni szikrákban a 17-18. pontok megfogalmazzák, hogy a kevés információval rendelkező ember, milyen magabiztos a dolgában, ezzel szemben akinek nagyobb rálátása van a világra sokszor teli van kételyekkel. Ezen az oldalon ilyen jellegű kérdéseket és kételyeket  szedtem össze, nem ismerve rájuk a választ, vagy nincs rá egy jó válasz.

 

13. A környezetet védje más?

Mennyire szeretjük a demokráciát, a szabadságot, egészen addig, míg mások hasonló vonzódása ugyanezen értékekehez nem sérti saját érdekeinket, onnantól mintha kissé visszafogottabbak lennénk. Milyen harcosak vagyunk, ha meg kell akadályozni egy útépítést, egy üzem létrehozását, egy reptér építését. Kitör belőlünk az öntudatos környezetvédő. De vajon megvan-e bennünk magunkkal szemben is ez a szigor, ez a rettenthetlen tettvágy? A környezetvédelmi  normát (észt) osztók vajon szelektíven gyüjtik a hulladékot a saját házukban, vajon takarékoskodnak a vízzel, vásárolnak-e környezetbarát termékeket, ha netán még drágább is mint a hagyományos társaik? És kérdezem, akik oly vehemensen tiltakoznak valami ellen, hajlandók autójukat akárcsak egy napra letenni egy héten, vajon láttak-e az utóbbi évben belülről vonatot vagy  autóbuszt, mentek-e kerékpárral munkába, ha csak olykor is? Pedig például ez utóbbi sokkal egyszerűbb, nem kell másokat győzködni arról mit ne csináljanak, csak rajtunk múlik. Igaz korábban kell kellni, olykor az időjárásnak ki van szolgáltatva az ember, és nem életbiztosítás az utakra kerékpáral kimenni, stb. Viszont aki Állj-t mond másnak, mondja magának is azt. Vagy a környezetet védje más, mi csak szónokolunk, tiltakozunk, ellenkezünk?  

12. Áldás vagy átok?

Teljesen egyetértek Churchill azon gondolatával, hogy az autó a 20. század egyik legnagyobb átka, sőt már azt is megértük, hogy a 21.századé is. Az autó egy rendkívül egoista, ember és környezetkárosító megoldás a közlekedésben. Mindig elcsodálkozom az emberi önzés és rövidlátás ezen formáján. Merthogy a kocsival tényleg tönkretesszük önmagunkat és környezetünket. Mintha teljesen elfelejtettük volna, hogy van lábunk, amit használni lehet, sőt célszerű. Hozzáértők kiszámolták, hogy pl. Budapesten a kocsival megtett utak 50 százaléka 3 km, a 75 százaléka 6 km alatti és így tovább. Az autóban többnyire egy ember ül, micsoda energiapazarlás és környezetterhelés. Kiszámolta már valaki az autózásra vonatkozóan az élvezet per áldozat hányadost, ennek a törtnek sajnos túlságosan kicsi a számlálója és túlságosan nagy a nevezője, így nemhogy megközelíti az egyet, hanem valahol a nullához közelít. Elhitették velünk, ha nincs autónk, akkor senkik vagyunk, sőt annál inkább vagyunk valakik, minél nagyobb a kocsink mérete és lóereje. Valóban? Természetesen tudom, micsoda jó üzlet az autó (az össznépesség egy csekély hányadának), mert mennyi minden felesleges, az életminőséget egy cseppet nem javító dolgot el lehet adni, elsősorban persze illiziókat. Az életminőségen azt értem, hogy az emberek mennyivel boldogabbak autóval vagy autó nélkül. A válasz nagyon egyszerű, semmivel. Igaz a kormányok az üzemanyag adóbevételeiből sok okos és kevésbé okos programot tudnak finanszírozni, sőt az autózás okozta környezeti károk egy részét ebből fedezik, merthogy esélyük sincs az összes kárt kompenzálni. Látszólag úgy tűnik milyen jó, hogy sok-sok embert lehet foglalkoztatni az autó, a fémkohászati, a műanyag, az építő, az energia, a szolgáltató iparban és sorolhatnánk tovább, ez ám a húzó ágazat. Igen húzza és hozza magával az iszonyatos környezeti károkat, a tömeges mozgásszervi, keringési, allergiás, rákos stb. megbetegedéseket. Vagy a mérleg másik serpenyőjében van valami lelki vonatkozású nagy hozadék? Nem, nem látok ilyet, inkább tapasztalható sok-sok türelmetlen, feszült ember a volán mögött, akik mindig sietnek valahová. Esetleg a bennünk lévő agresszió egy része levezethető vezetés közben? Talán igen, talán nem. Egy pici erővel (a gázpedál megnyomásával) hatalmas erők felett uralkodhatunk, ez bizonyosan jó érzés, főleg amíg tényleg urai vagyunk. Lehetnek néhányan, akiknek ez az egyetlen sikerélmény, itt ők az urak, mert a szerencsétlen anyag (a motor) nem tud tiltakozni, nem beszél vissza, azt csinálja amit a gazda diktál. Az már kevésbé bizonyos, hogy mindenki felméri-e és feléri-e, hogy ez felelősség, hogy tudja-e, felismeri-e saját korlátait és figyelembe veszi-e mások igényeit. Végül mindent összevetve mégiscsak úgy járunk, mesterségesen létrehozunk problémákat, hogy aztán leküzdhessük azokat. Ismét fordítva ülünk a lovon, azaz nem az autó van az emberért, hanem az ember van az autóért. Ezek alapján nagyon sajnálom, hogy a vasút (különösen a hazai vasút) leszálló ágban van, az emberek inkább autót, esetleg buszt használnak, mert a vonat pontatlan, koszos, amortizálodott, mert a vasútat nem fejlesztik, mert a vasutasok sztrájkjaival még azt a kevés kitartó utast is elriasztja magától és lássuk be nem olcsó. Lásd korábbi cikket. Akkor az autó, és annak józan mértéket meghaladó használata, -mely mértéket nem nagyon ismerjük- áldás és a józan mérték feletti használat már átok? Ön szerint hol a józan mérték?

 

11. Eutópia

Eutópia az az ország, melyben megvalósul a legeslegjobb világok legjobbika. Többen leírták már, milyen is ez, de valahogy mindig kiderül, ahová ember beteszi a lábát, ott megbuknak a csodásan kimunkált elméletek. Azt is mondják, hogy egy ilyen világ nagyon unalmas lenne, mennyivel színesebb, érdekesebb az általunk ismert és élt világ, olykor vígasság, olykor keserűség, tele találós kérdésekkel, születéssel, élettel, halállal, szerelemmel, küzdelemmel, hittel, reménnyel, szeretettel vagy ezek hiányával. Óhatatlanul felmerül a kérdés valóban mindenki a maga sorsa kovácsa? Vagy ki vagyunk szolgáltatva a szerencse, a hormonok, a környezet, az öröklés, a gének kényének kedvének? Van-e csoportos megváltás, vagy csupán egyéni jó és kevésbé jó stratégiák vannak?    

10. Lehet-e?

Vajon lehet-e kishitűséggel nagy álmokat megvalósítani, lehet-e sárga irigységgel összefogást remélni, lehet-e egyenlősdivel előrejutni, lehet-e pusztán szabadságvággyal szabadnak lenni, lehet-e sírással, panaszkodással boldogulni, lehet-e kákán is csomót kereséssel együttműködni, lehet-e demagógiával, populizmussal hosszútávon előre jutni, lehet-e erőszakkal szelídségről papolni, lehet-e mindenért másokat okolni, lehet-e packázással, bürokráciával  előbbre lépni, lehet-e despotákkal demokráciát játszani, lehet-e  simlizéssel tartást elérni, lehet-e kiskapuk keresésével előbbre jutni , lehet-e mindent megkérdőjelezni …???   

9. Nem én voltam.

Vonaton utazom, hajnalodik. Szeretem ezeket a pillanatokat, még annyi lehetőséget rejt magában a nap. A távoli horizont felett és a felhős ég alatti szűk résen kukucskál be a nap, megvilágítva a vonat ablak koszos üvegét. Látszik, hogy a vagont kitakarították, ugyanakkor a „hasított bőr” ülések, a megrongált feliratok, az  újsággal beszorított, alig záródó koszos ablakok, a tatárdúlásra emlékeztető WC-k, telefirkálva népi bölcsességgel, azt sugallják, talán csak kizárólag barbárok utaznak errefelé. Ó hát itt kezdődik Európa, vagy talán itt van a vége? Ó büszke melldöngetők, kik oly gyakran szóltok le más népeket. Talán ez is gonosz idegenek vagy kisebbségek műve, akik idejönnek valahonnan és szándékosan tönkreteszik a vasúti szerelvényeket, a vasútállomásokat, épületeinket, akik teleszórják szeméttel erdeinket? Ki hát a garázda gazda? Az is a kultúra része, hogy miképpen viszonyulunk egymáshoz, vagy közös értékeinkhez. Vannak fekete bárányok, de mi ártatlanok vagyunk, ezt a barbárkodást mások művelik. Közös kincseink, alkotásaink is úgy járnak, mint történelmünk, ha kedvezőtlen változások jelentkeznek, azt is mindig valaki mások csinálják, nekünk ahhoz semmi közünk, mi ott se voltunk. Úgy teszünk, mint a dinnyelopáson ért gyerek, aki ártatlan meggyőződéssel mondja: Nem én voltam.

 

8. Ma nem ugyanezt mondjuk?

Lucio Della Seta könyvében olvastam: ’Azok a mendemondák, miszerint szaporodnak az egészségünket fenyegető veszélyek, egy olyan legendából fakadnak, ami egyidős a világgal, és tömören így foglalható össze: valaha régen jobb volt a világ, mi pedig csúnya és nehéz időket élünk. Ez a butaság kikezdhetetlenül uralkodik, tovább él, folytatódik mindenki életében, minden időkben’ Lucio ezen állítását Platon 2500 évvel ezelőtti gondolatával elég jól alátámasztja: Platon: ’Az iskolában a tanító fél a gyermekektől, otthon a gyermekek parancsolnak, nem a szülők’ Ma nem ugyanezt mondjuk?

 

7. Fentről könnyű

Sokszor megfigyeltem már, hogy a csigák főleg a hajnali párásságot vagy esőt követően jönnek mennek keresztbe az úton. Igyekszem őket kikerülni, mert a kerékpár sebessége ezt még megengedi, az autóból ezt észre se venni. Ma (2007.aug.29.) esőben tekertem haza és szegény csigák beindultak, egyik ide, a másik meg oda igyekezett, ha tudtam volna velük közölni, hogy semmi értelme ennek a kóborlásnak ide oda, mert az út mindkét oldalán egyforma zöld a fű, ugyanolyan nedves a föld, tehát semmi értelme az életüket kockáztatni. A következő pillanatban az jutott eszembe, ha Isten néz engem vagy  bennünket embereket, nem ugyanez az érzés fogja el. Mit mászkálnak ezek itt össze vissza, ha tudnák mennyire értelmetlen ez a nyüzsgés, talán nyugodtabban élhetnének. De hát a csiga se vette az én ki nem mondott gondolataimat, az emberek sem veszik Isten ki nem nyilvánított gondolatait.

 

6. Szabad az akarat?

Sokszor mondják, mindent lehet csak akarni kell. Valóban ilyen egyszerű? Korábbi cikkeimben magam is számtalanszor hivatkoztam a szabad akaratra, de mivel ez a kételyek rovata, hagy mondjak ellent önmagamnak is. Valóban szabad az akaratunk? Vajon akarhatjuk a boldogságot, miért ne? És az emberek hány ezreléke boldog valójában, noha tudatosan valószínűleg nincs is ember aki ne akarna boldog lenni. Nohát, ha oly szabad az akaratunk, akkor miért csak ábránd legtöbbünknek a boldogság. Az érzések felett van e szabad akaratunk? Akit tegnap utáltunk, ma szerethetjük, mert azt akarjuk? Aligha. A filozófusok közül számosan tagadják, hogy lenne szabad akarat és lehet, hogy igazuk van.

 

5. Milyen a világ? 

Ma hajnalban olyan filozofálós hangulatban ébredtem, és azon tűnődtem, hogy gondolataimat a világról, vajon csupán a kor (mármint az én korom) hozza, vagy van benne valódi igazság, a világ tényleg ilyen és egyre ilyenebb. Gyakorta úgy érezem magam, mint egy őskövület, aki elzárkózva a világtól, nem ért semmit a világból. Dörmög, mert érzi, hogy alulmarad a versenyben, amibe igazán sohasem nevezett be. Milyen a világ?

Bonyolult: Az az érzésem, hogy a világ tényleg egyre bonyolultabb, egyre bürokratikusabb, egyre átláthatatlanabb, egyre több szabály, rendelet vesz körül bennünket és mindazonáltal a sok bonyolítás, szabály semmivel nem tette jobbá, biztonságosabbá, szebbé vagy boldogabbá az embereket és a világot. Talán az Európai Uniót is első sorban saját bürokráciája tette először versenyképtelenné, majd eljön az idő amikor működésképtelenné is teszi, persze ehhez társul a sajátos támogatási rendszer, amely azon alapul, hogy a hatékony rendszerekből elvonja a forrásokat és elosztja azok között, akik eddig is és feltehetően ezután is rosszul működtek, működnek. Hogy következetes legyek, erre is azt kell mondanom, ez a kérdés is bonyolultabb.

Gyorsuló: Minden felgyorsul és egyre gyorsabb, gyorsabbak az autóink, a számítógépeink, a mobil telefonjaink, de vajon gyorsíthatók-e a gondolataink, az érzéseink, fel tudjuk-e dolgozni a ránk zúduló információkat, érzéseket. Minden azonnal kell, holnap, netán holnapután már nem jó.És újra itt a kérdés mindez boldogabbá tesz bennünket?

Anyagias: Mindenre van egy okos, aztán egy még okosabb szerkezet, és ha azt nem vesszük meg, nem szerezzük meg, az a világ vége. Meg kell hogy vegyük. Üzletté, árúvá vált a vallás, a tudomány, a művészet, a szerelem, és ha nem tetszik valami dobd el és vegyél másikat. Soha ne törekedj semmit megjavítani, erőfeszítést tenni, egyszerűen cseréld le. A lélek és szellem művelése is üzlet, tanfolyam, képzés. És ez boldogabbá tette a világot?

Zsúfolt: Hol vannak már a tanyák, a falusi nagy porták, ahol volt tér, eltűntek. Helyettük van lakótelepi doboz, van mini telkeken egymásba érő ház. Hol van a sarki fűszeres, aki mindenkit ismert és őt is ismerte mindenki. Van helyette személytelen áruházak sora.  Hol van az utazás öröme, helyette zsúfolt utakon agresszív őrültek száguldanak, tülkölnek, villognak. És ettől jobb lett az életünk minősége?

Bizalmatlan: Nincs talán 30 éve, hogy nem zártuk be a házainkat, legfeljebb ha a riglit elhúztuk, sok helyütt még kerítés se volt, nyitva voltak a templomok, kitehettük a pénzt a tejért, a szódavízért a kapuba. Ma nemcsak a pénzt, de a tejet is elviszik, talán a kaput még nem. Egy lezáratlan kerékpár nem tűnt el az utcáról, ma a zárt garázsból elviszik. Ma mindent zárunk, titkolunk, zárak, elektronikák, kamerák őriznek mindent, új szakma az őrzés-védés. Régen sokat ért a szó, ma papírok, ügyvédek, közjegyzők szükségesek, hogy elhiggyék én vagyok én, nyilatkozat és tanú arról, hogy tegnap én nyilatkoztam. Jó ez?

Beteg: Hajdanán, nem túl régen kevés orvos járta a vidéket, sokan nem is látták egész életükben, gyógyszerként a növények szolgáltak és mindig volt hozzáértő a közösségben, aki tudta mi mire való. Ma múlti cégek sora ontja a humán, növény és állat gyógyszereket, minden nyavalyára van valami bogyó, tinktúra, kence-panca. Ma minden szervünknek specialistája van, már senki nem látja egyben az egész embert. Minden mű, még a trágya is. Ma minden egyes háztartásban van annyi vegy-, és kegyszer, ami néhány évtizede egy jól felszerelt patikában sem volt. No és az eredmény, csupa egészséges ember szaladgál mindenütt, a növények, állatok ellenállóbbak, egészségesebbek?

 Boldogtalan: Azt olvastam valahol, hogy a világban több milliárd ember éhezik az ételre, de ennél még sokkal több éhezik a megértésre, a jó szóra, szeretetre. Soha ennyi lelki nyavalya nem terhelte az embereket, túl sok a szorongás, a bűntudat, a kisebbségi érzés és a stressz. Ki a felelős ezért?  

 

A sor folytatható, de az is lehet a világ egyáltalán nem ilyen,  másfelől semmi ok az aggodalomra, mert a világ olyan, amilyenné alakítottuk, amilyenné alakítjuk. Isten adott nekünk szabad akaratot és mindig dönthettünk és dönthetünk úgy, ami bonyolult egyszerűsítjük, ami gyors azt lassítjuk, ami agresszív azt megszelídítjük, ami anyagi azt szellemibbé tesszük, ami zsúfolt azt felcseréljük a tágassággal, ami bizalmatlanságra épül ott bizalommal leszünk, ami beteg azt gyógyítjuk, ami boldogtalan azt örömtelivé tesszük. Ha ilyen egyszerű, miért nem tesszük. Arra hivatkozunk, nem tehetünk semmit, a világ ilyen, a másik a többiek tették ilyenné, nekünk ehhez semmi közünk. Elszakadtunk a természettől, mindent át akarunk alakítani, semmi sem jó megteremtett formájában, pedig elég jól ki van találva, mert a föld forog, a nap naponta fel kel és lenyugszik, az évszakok rendre váltogatják egymást, a növények tankönyv nélkül tudják mikor van itt a tavasz, a világ oly színes és szép mindenféle emberi kontárkodás nélkül. Beavatkozunk a folyók járásába, átállítjuk az időt, vizslatjuk az eget, az atomot, a sejteket, sem növénynek, sem állatnak, sem magunknak nem engedjük meg, hogy kövessük a belénk táplált eredeti programot, mindenből nagyot, hatalmasat és művit kell létrehozni, semmi se maradjon természetes.     

 

4. Merre van az aranyközépút?

A nyugati civilizáció valóban hihetetlen fejlettséget, elsősorban műszaki fejlettséget ért el, már mindenre van egy ügyes szerkezete. Abán a kirakodó vásáron láttam, hogy már a szappanbuborékot sem kéz, száj és tüdő segítségével fújják, kitaláltak rá egy szerkezetet, aminek tartálya, ventilátora van és, ha megnyomod a gombot, akkor szabályos ütemben, szabvány méretű buborékokat bocsát ki. Már ezt a kis játékot, ezt a kis kreativitást is el vesszük a gyerekektől. Arra biztat, ne csinálj semmit, ne alkoss semmit, legyél passzív és vásárolj, vedd meg, majd mi kitalálunk helyetted mindent. Ez biztosan az az út, ahová el lehet jutni valahová? Tárgyakkal vesszük körül magunkat és azt hisszük, ha megszereztük akkor közelebb kerülünk a boldogsághoz, igen kb. néhány másodpercig, mert megint valami új tárgyat kell beszerezni. A passzivitás azt eredményezi, hogy nagyon keveseknél hatalmas tudás halmozódik fel, miközben a többség már fel sem meri nyitni a motorház tetejét, mert nem ért hozzá (én sem nyitom ki évek óta, pedig régen a motoromat miszlikre szédszedtem és működőképesen újra összeraktam). Ez eredményezi azt, hogy csúcstechnológia kerül nap mint nap a kezünkbe, használjuk anélkül, hogy halvány fogalmunk lenne annak működéséről, mobil telefon, számítógép, autó stb. De vajon az anyagi gyarapodást tudja-e követni a lelki és szellemi gyarapodás? És ha az anyagi ennyire előre szaladt, nem kellene a másik oldallal is törődni? A Nyugat fizikai értelemben leigázta, kifosztotta a Keletet, de annak szellemiségéből nagyon keveset tudott magába    integrálni. Most viszont annak vagyunk tanúi, hogy a keleti ember gyors ütemben átveszi a nyugat zsákutcás tudományát, már ők is egyre inkább tárgyakban gondolkoznak, terjed a sok kütyü és eszköz, eredményesen folyik az agymosás. Mintha elvesztettük volna az aranyközéputat, ami egyensúlyt feltételez az anyagi és szellemi között. A totális győzelem valójában nem totális vereség?

 

3. Ismerjük a megfelelő szerszámot?

Úgy körülbelül 20-25 éve volt siker könyv „A kicsi az szép” (Small is beutiful). Ez a könyv sokadszorra fedezte fel nekünk, hogy nem attól jó az életünk, ha minden hatalmas és bonyolult. Ma jó lenne újra felfedezni, mi több alkalmazni ezt az elvet. Megdöbbentő az a beteges hajlamunk, hogy ha nem működik valami, akkor újabb és újabb szabályokkal igyekszünk a vélt vagy valós problémát kezelni. Az Unió, az államok, a multi vállalatok és minden hasonló mamut egyik sírásója a túlszabályozás, az elbürokratizálódás, ami azon túl, hogy tőlünk , szabadnak születtet embertől valójában idegen, még versenyképtelenséghez is vezet. Képtelenek vagyunk a régi szabályoknak érvényt szerezni, azt reméljük, hogyha még bonyolítunk rajta és újakat hozunk, majd az jobb lesz. Talán tévúton jár a törvényalkalmazás is, mikor abból indul ki, hogy amit nem tilt a törvény azt szabad. Már-már odajutunk, hogyha nincs jogszabályban lefektetve, hogy mondjuk a vasúti átjárók szemaforjaiból tilos ellopni az akkumulátort és a rézkábelt, mi több ez nincs ráírva az akkumulátorra és a kábelra, akkor a derék bíróság még fel is menti az ártatlan tolvajt, sőt a vasutat teszi felelőssé, hogy nem kellő gondossággal őrizte eszközeit. Mindez még megszínezve az ál emberi és ál személyiségi jogokkal. Az nem jut semelyikünk eszébe, hogy mindannyiunknak joga van tisztességesnek lenni? A bonyolultat egyszerűvé tenni? Kedvencem az adótörvény, de bármelyik jogszabályt kiragadhatnám, bevezetése óta, minden áldott évben valamit módosítanak rajta, újabb paragrafusokat szúrnak be, módosítgatnak. Ezek jobbára arról szólnak, hogy amit a törvény nem tilt azt szabad elv alapján, mondjuk az adózók 1 ezreléke, de lehet hogy csak egy valaki elkövet, ezért megbüntetik az egész társadalmat, továbbá ezzel a törvénnyel akarunk szociál-, foglalkoztatás-, befektetéspolitikát, megtakarítás-, vállalkozás ösztönzést és ki tudja még mit megvalósítani. Csupa kivételektől, átmeneti szabályoktól hemzseg az egész.  Talán mindenki ismeri a svájci bicskát, van rajta kés, olló, csavarhúzó, fúró, reszelő, kalapács stb., szóval olyan mindenre és semmire se jó eszköz. No a mi törvényeink pont ilyenek. Ha annak a szerencsétlen adótörvénynek mondjuk az a célja, hogy arányos közteherviseléssel biztosítsa az állami bevételeket, akkor erről szóljon. Ha szociális hálót akarunk akkor az egy másik törvény. Magyarán, ha valaki szöget akar beverni, használjon kalapácsot, ha szöget akar kihúzni, akkor harapófogót, de semmi esetre se próbálkozzon a svájci bicskával, legfeljebb végszükségben. Persze egy ilyen svájci bicska típusú (adó)törvény arra is jó, hogy kitalálói kiváló üzletet csinálnak szoftvergyártásból, könyvkiadásból, munkaidő alatti oktatásból és az áldozatok bizonytalanságban tartásából. Jó lenne, ha slágerré válna, hogy ami egyszerű az a nagyszerű. Ime pl az adótörvény ebben a stílusban: 1.§ Adót mindenkinek kivétel nélkül fizetni kell 2.§ Az adó mértéke bármilyen típusú jövedelem után egykulcsos x % és azonnal megfizetendő (nyolc elemivel is kiszámolható!) 3.§ Az adó mértékének növeléséhez a törvényhozás egyhangú jóváhagyása szükséges (értsd: felfelé nem módosítható) 4.§ Az adó mértékének csökkentésére a   mindenkori kormány jogosult, de ezt követően a 3.§ automatikusan alkalmazandó 5.§ Az állam semmilyen más agyafúrt jogcímen nem szedhet illetéket,  járulékot, dézsmát, harácsot, ehot, tahót és hahót stb. 6.§ Aki adót nem fizet az minden jogától megfosztatik 7.§ Az adó törvénybe kivételek és bonyolítások, egyes érdek csoportok érdekében tett engedmények, más csoportok számára tett ellehetetlenítések és további paragrafusok még népszavazás útján sem iktathatók be.   Abszurd ez a törvény? Talán igen, talán nem. Legyünk óvatosak, ha valaki szakmai érvekkel bizonygatja mit miért nem lehet megvalósítani, ezek mögül mindig kikandikál a hatalom, a presztízs és a pénz szőrős patája      

2. Hol a felelősség határa?

Vannak olyan területei az életünknek, ahol a piac nem igazán tud jól működni, mintahogy az Isteni szikrák 6. pontjában ezt nagyon jól megfogalmazza a szerző. Ilyen az oktatás, egészségügy, környezetvédelem, közlekedés stb. Bizonyos részben persze minden piacosítható, de jól belőni ennek mértékét nem könnyű. Óhatatlanul felmerül a felelősség kérdése. Ma úgy tűnik, mintha az egyénnek semmi felelőssége nem lenne, a közösség (társadalom) meg képtelen magára venni és hatékonyan megfinanszírozni a felelőtlenséget. Itt most az egészségügy területéről hozok példát, de ugyanígy hozhatnék az oktatás, a közlekedés, a környezetvédelem területéről. Mindenünnen azt halljuk, hogy a dohányzás (3-4 millió fő), az alkoholizmus (0,8-1,2 millió fő), a kábítószer (?fő), az egészségtelen táplálkozás (?fő), a mozgásszegény életmód (?fő), a stressz (?fő) milyen káros az ember egészségére. S ha az egyéni kivételektől eltekintünk, talán nem vitatható, hogy tényleg van összefüggés az egészségtelen életmód és a betegségek között. Ugye mindenkinek joga van szabadon eldönteni, hogy a hedonizmus és aszketizmus között milyen utat választ, csakhogy ennek a döntésnek a következménye a közösség számláján jelenik meg. Magyarán az egyéni felelőtlenség következményét a közösség fizeti meg. Persze mondhatják, ez a társadalmi szolidaritás, ami fontos, de a mérték vitatható. Valóban minden egyéni felelőtlenséget a közösségnek kell viselni? Van erre valami jó válasz? Vagy el kell fogadnunk, hogy az élet számos területén egy következmények nélküli társadalomban, felelőtlen egyénekként kell élnünk.? Ez a fajta felelőtlenségi modell megtalálható a bűnözésben, a vandalizmusban, a környezet, az erdők teleszemetelésében, a felesleges képzésekben, az utak használatában stb. Hogy végül ellentmondjak saját magamnak is, és szaporítsam az egyéni felelőtlenségek számát, pl. nem járnánk jobban, ha bármi nemű szemét elhelyezése ingyenes lenne, feltéve ha mondjuk szelektíven gyűjtik, talán meglehetne óvni az erdőket. Mindent egybe vetve melyik módszer a hatékonyabb és olcsóbb, melyik esetben vagyunk képesek tudatosabban cselekedni? Vagy a közlekedésben nem lenne jó alkalmazni az üzemanyag fogyasztáshoz (forgalomhoz)  kötött finanszírozást, magyarán minden költség benne lehetne a benzin árában (biztosítás, úthasználat, stb.)? Vagy nem lehetne megsérteni az értéktörvényt, hogy pontos, gyors és tiszta az országot behálózó vonatokon töredékéért lehetne utazni mint mondjuk személyautóval? Esti sétáim alkalmával nézem, hogy zakatolnak az üres szerelvények, szerencsére még van rajtuk masiniszta és kalauz, mert utas az nem nagyon. Vagy szabad-e képezni közpénzen felesleges szakmákban tömegeket, mikor nem találni egy valamire való csőszerelő szakmunkást, vagy  gépészmérnököt? Vagy milyen társadalmi hasznossága van annak, hogy az államigazgatásban közpénzen kiépített elektronikus adatbázisok mellett (tulajdoni lap, cégkivonat, személyi okmányok és sorolható a végtelenségig ) újra és újra papíros formában kérik ezeket a dokumentumokat? A versenyszféra és közszféra hatékonysága között egyre nyílik az olló?  Hol a határ, hol a felelősség határa?

1. Mi a célja a hatékonyságnak?

Gyerekkorom óta foglalkoztat az a kérdés, lehet-e olyan stratégiát adni az embereknek, ami lehetővé teszi, hogy ha nem is tökéletes, de teljes életet éljünk. Ennek természetesen számos ága boga van, most csak arra koncentrálok, hogy minden emberben van valamilyen szintű igény, hogy saját boldogulását megvalósítsa. Az esetek többségében ennek egyik feltétele, hogy legyen munkája, amivel eltarthatja magát és családját, az hogy ez még egy örömszerző tevékenység is lehetne, egy másik kétely tárgya. Szóval mi végre ez fantasztikus hajsza, hogy egyre gyorsabban, egyre hatékonyabban és egyre kevesebb emberrel lehessen egy terméket vagy szolgáltatást előállítani? Általános a törekvés, hogy ahová lehet gépeket állítsunk be, mert az emberrel ugye sok gond van, előfordul, hogy gondolkodik és előfordul az is, hogy nem gondolkodik, mindkét esetben sok-sok gondot okozva a munkáltatónak. Tehát arccal a hatékonyság, a gépesítés, a globalizáció felé. Igen, de mit ér, ha az egyre szűkülő kisebbség rendelkezik ugyan munkával, esetleg jó bérrel, de növekszik azok száma, akiknek se munkája, se jövedelme? Lehet-e az ember boldog, ha nincs lehetősége dolgozni, alkotni? Meddig nyílhat ez az olló szét?