Immáron több mint egy éve próbálok hozzájutni egy VELOMOBILhoz, azaz egy burkolt fotelbringához . Először az AERORIDER volt a favorit, aztán a SUNRIDER, de végül a LEIBA X-stream lett a befutó. Ezen az oldalon a velomobil beszerzés, üzembehelyezés föbb állomásairól lesz szó.

2009. október 15-18 Velomobile Seminar Koppenhágában, lásd TWIKE FÖLD oldalon

2009. szeptember 12.  Itt az ŐSZ? 

Talán még nincs, mindenestre elkészült a hosszú ideig tervezett, de elsőre sikeres toló-nyiló tető a Leibára, ettől kezdve bármilyen poziturában gyorsan átalakítható, téli-nyári, esős stb verzóra, úgy hogy nem kell külön szerelgetni. A legnagyobb problémát a tolótető okozta, végül egy H betűre hornyolt plexi és ennek ellendarabjaként kialakított alú profil lett a nyerő. 

 

 

 

 

 

 

 

2009. április 4.  Itt a TAVASZ 

Ma leszereltem minden téli szélvédő kiegészítő szerkezetet a Leibáról és kapott ett egy cabrió szélvédőt, melyet négy nyitható patent rögzít a tető széléhez. Megjártam vele Füredet, nagyon jól funkcionál. Az egész hegyoldal kivirágzott, megálltunk Csopakon, ahol Leiba időlegesen megduplázódott. 

2009. március 14.  Vége a télnek 

Legalábbis bízom benne, mert lecseréltem a téli gumit, de nem ám a nyárira, hanem egészen tömlős, nagy átmérőjű külsökre, az első kerekek megkapták az Antibringa H2 vastag 2,125 colos gumijait. Már ezzel is javult a rossz utakon való közlekedés komfortja, de az igazi változást a hátsó gumi jelentette. Ide egy 2,35 colos Big Apple került. Kicsit lazítottam a hátsó teleszkóp rugóján is. Összességében sokat javult a rugózás, bár ez nyilván azt is jelenti nagyobb lesz a fogyasztás, vagy nagyobb energiát kell befekteteni, ugyanannyi útra.  

2009.február 1.  Leiba a hóban

Végre igazi hóban is kipróbálhattam a velomobilt, a télnek lassan lassan vége, hozzánk csak most február 1-én jött meg a hó. Óvatosan indultam el, hátha nem tudok a hóban menni. Nagy meglepetésemre nemcsak a hóban, de a melletünk lévő komoly emelkedőn is felkuszott különösebb erőlködés nélkül a leiba.

2009. január 14.

Szmogriadó után jégriadó

A velomobilt nem érintette a szmogriadó, nem azért mert lenne belőle kettő, páros és páratlan rendszámmal, hanem mert nincs szennyezőanyag kibocsátása. Nem így a jégriadó, ma az ónos esővel és jégpáncéllal borított utak Leiba számára is jelenthettek volna problémát. Eddig nem sok szerepe volt a Schwalbe Marathon Winter guminak a velomobilon, ma viszont megmutatta mit tud. Óvatosan indultam el Leibával, hátha a kíválónak remélt kerékpár téligumim mégse bírkózik meg  az útfelületén lévő tükör sima jégpáncéllal.  Örömmel tapasztaltam, hogy beváltotta a hozzáfűzött reményt, lejtön le, emelkedőn fel stabilan kapaszkodott a kerék az úthoz, bitonságban éreztem magam. Ezzel szemben ezt nem mondhattam el mikor gyalogosan és autóval próbáltam közlekedni. Sajnos az első kerekekre 20"-os méretben még nem tudtam beszerezni ilyen típusú gumit, ezért döntően a hátsó féket használtam. Ennek a guminak az a különlegessége, ha alacsony nyomáson használom, akkor a speciális tüskéi belekapaszkodnak a hóba, jégbe, sárba, viszont magas nyomáson a tüskék nem érnek le az út felületére, tehát gumi csere nélkül egyszerűen lehet a téli gumiból nyári kerékpárgumit varázsolni.

2009. január 9.

 Sokkterápia

 Ma minusz 11,3 fokos hidegben teszteltem a velomobilt és persze magamat is, mindketten jól viseltük. Az esti autós, reflektoros, szembe világítós időnek lassan vége lesz. Minden tekintetben kiismertem mire képes Leiba. A hideget, esőt nagyon jól bírja, a rossz utakat kevésbé, igazi havat még nem látott, de ami késik nem múlik. Mindennap velomobillal indulok munkába, mégha nem is vele érek oda, miután Tobrukban kénytelen vagyok lovat váltani. Már megkockáztatható, hogy nincs olyan időjárási helyzet, amikor a velomobil ne lenne használható, ez a megoldás valóban lehet alternatívája az autózásnak, mindazok számára akik naponta max.10-15 km távolságra vannak a munkahelyüktől. És persze, ha van hajlandóságuk mozogni, tekerni illetve van olyan kerékpárút vagy kisforgalmú út, ahol közlekedni lehet.

A velomobil  elterjedését nem riasztóan magas ára, a kerékpár közlekedési eszközzé való vissazalakulását sem alkalmatlansága, hanem a hozzáállásunk korlátozza. Hozzáálláson azt értem, hogy nincs olyan ember, aki ne tudna szépeket szavalni a környezetvédelemről, viszont egyelőre kevesen tesznek érte. Gondoljunk csak a tele szemetelt erdőkre, útszélekre, a rengeteg autóra, vagy akár a kerékpárútak hosszára, a közlekedési kultúrára, a vasút állapotára, stb. Az autó mint státuszszimbolum, mint a vagyonosság, mint az erő és hatalom kifejezése mindent elhomályosít.  Sokan a betevő falat elé helyezik az autó birtoklását és használatát, képetelenek a legrövidebb távolságot gyalogosan megtenni. Nincs az a magas üzemanyag ár, nincs az a sok órás dugó, ami arra ösztönözne bennünket, hogy használjuk lábunkat, kerékpárunkat, és a tömegközlekedést. Autózunk bármi áron. Az agymosás tökéletesen sikerült, "ha nincs autód, nem is vagy ember". A belátást, a hosszútávú gondolkodást, a környezettudatosságot nem árulják sem hipermarketekben, sem autószalonokban. A helyzetet valószínüleg a sokkterápia oldja meg. Megérhetjük, hogy egy üzemanyaghiányos időszakban az emberek felvásárolják az összes kerékpárt, mint a mostani gázkorlátozáskor alkalmával történt az elektromos hősugárzókkkal.

 2008. december 6.

Leiba téliesítése 2.

 A hideg reggelken és estéken a legnagyobb gondot a párásodás jelenti, ami sötétben még a visszatükröződéssel is párosul. A párásodásra jó megoldás a hátsó elszívó ventillátor, a 4 kilométeres távon nem kellett a szélvédőt belül törölgetni. Viszont este csak kinyitott szélvédővel lehet menni, ha van csapadék. Ez meg kissé hűvös megoldás. Ezért a külső ablaktörlő használat elkerülésére beépítettem egy külső csapadékálló terelő lemezt ugyancsak átlátszó műanyagból. Leiba kapott Mikulásra egy Schwalbe Marathon Winter hátsó gumit, azért csak hátulra, mert nálunk 20 colos méretben nem árulnak ilyen un. téli gumit. Elméletben ez egy univerzális megoldás, mert aszfalton a gumi felületet használja, míg hóban az oldalába gyárilag besütött kis tüskéket, no majd meglátjuk.   

 

2008. november 23. vasárnap

Leiba téliesítése

Reggel kipróbáltam a havas-csúszós terepen, hogy megy a gép. Legnagyobb meglepetésemre nem csúszott, sőt felkapaszkodott egy  igen meredek utcán. Ragyogó napsütésben kerültem egyet a mólónál. Miután nagy melegekre már nem számíthat az ember, úgy gondoltam téliesítem a Leibat. Ez négy szellőző hely megszűntetését jelentette. Mikor neki kezdtem nem számítottam rá, hogy mindet be is fejezem. A legnagyobb falatnak -legalábbis méretre-  a hátramenet "finstone" kivágásának megoldása látszott, ezt a mintegy 40X15 cm-es rést úgy kellett lezárni, hogy azért könnyen nyitható is legyen. A reflektornál nem annyira a szellőzés, mint inkább a csapadék kizárása merült fel célként. A tegnap kivágott biztonsági kilátó rés lezárását egy nagyon hajlékony átlátszó PVC fóliával oldottam meg, ennél is fontos szempont a nyithatóság. Mindezek mellett a legnehezebb feladatnak a két kerék és a két botkormány közötti pálcák miatt kivágott 6X4 cm-es rés lezárása mutatkoztt a legnehezebbnek. A fémpálca ennek a résnek a közepén mozog minden irányban. Először valami rugalmas gumi membránban gondolkodtam, de annak rögzítése az adott helyen nehezen kivitelezhető, a dobozon meg fúrni nem akartam. Ekkor találtam ki, hogy az 5 cm vastag nyiltcellás ülés anyag hulladékábol kivágok a rés méreténél 1-1,5 cm nagyobb darabot, az oldalát 0,5-1 cm mélyen körbe bevágom, a pálcának lyukat furok és a helyére "pattintom". Így is történt, senki nem mondaná meg, hogy nem gyári megoldás. A biztonság kedvéért még puha velur anyaggal kibéleltem a motoros szeműveg archoz tapadó részét. A lányomnak ugyan nem tetszett a dizájn, de a minuszok jöhetnek.

 

2008. november 22. szombat

Az első próba hét Almádi-Tobruk között

A hosszú úttól elbúcsúztunk, de a velomobilozástól nem.  Leiba 2008. novemeber 17-től rövidített úton, Balatonalmádi –Tobruk között közlekedik.  Reggel Leibaval elindulok Tobrukba, ott lovat váltok, azaz autóval megyek tovább Peremartonig, este ugyanez csak fordítva. Ez volt az első próba hét, sokan segítettek a velo- és automobil telephely megtalálásában régi és új munkahelyi kollégáim közül, három helyet is kipróbáltunk. Remélhetően megtaláltuk az igazit, először is a kerékpárút mentén van, másodszor nincs autós közlekedés és harmadszor  síkterepen található.  Az persze meglepő, hogy mindössze 15-20 perc tekeréssel elérem az úti célomat, és kb. ugyanennyit kell autóval is mennem. Mindössze 4 km a kerékpárral és 11 km az autóval megtett út.  Eddig a leghidegebb -2 Celsius fok volt, egyik nap szakadt az eső, mindkettő jól viselhető.  Szombaton a szélvédőre vágtam egy 10x 1,5 cm-es rést, hogy akár eső, akár hó, vagy este autó reflektor zavarná a látást, legyen egy alternatív látási lehetőség.  Az emberek abban a tévhitben vannak, hogy nem látni ki a velomobilból, pedig valójában csak az a helyzet, hogy ők nem látnak be. Gondoljunk bele, olyan ez mintha ha egy zárt kerítésen egy kis lyukon nézünk ki, a hatalmas tér tökéletesen tárul elénk, viszont belőlünk semmi sem látható.  A rövid út természetesen kevesebb energiát is fogyaszt, akár elegendő 4 naponta tölteni az akkumulátorokat, csak a hideg miatt töltöm gyakrabban.

2008. november 14. péntek

Leiba búcsúja az Almádi-Peremarton-Almádi útvonaltól

Ez a 2008-as év utolsó hosszú tekerése hazafelé a munkahelyemről, sorrendben a  112. Igyekeztem minden pillanatát élvezni ennek a búcsú útnak. Ezért lassan, nagyon lassan hajtottunk (Leiba és én)  hazafelé, szinte megfontolva minden pedálfordulatot. Ahogy kifordultam a gyárkapun, rákanyarodtam a peremartoni fasorra, mely nyílegyenesen vezet az egykori, régmúlt emlékét őrző vöröskő kapuig.  Az út széles, alig van benne döccenő, autók nem nagyon járnak itt. A fák szinte teljesen lekopaszodtak, még imitt-amott sárga levelek tétováznak, hogy aláhulljanak-e, vagy várjanak erősebb szelet, mi  társaikhoz segíti őket, a többiek ott zizegnek aranysárga fövenyt képezve a LEIBA kerekei alatt.  Lombszőnyegen gurulunk végig,  ami azt üzeni itt az ősz, egyre rövidebbek a nappalok. Máskor itt gyerekzsivaj fogad, gyakran megállítanak és versenyt futnak Leibával, persze mindig Leiba győz, még a kerékpárral igyekvőket is ott hagyjuk. Párszáz métert megyünk a berhidai főúton, majd rögtön rákanyarodunk a Papkeszi útra, elhaladunk a Colorkémia mellett, aztán át az iparvasút sínjein. Itt szinte, mint a csiga úgy megyünk, még így is nagyot zöttyen a gép. Jobbra ott szomorkodik magában a Papkeszi vasútállomás, ahol tán egy éve még Piroska zakatolt. A szemafor mindig fehéren villog, vonat itt többé aligha jár. Mielőtt megszüntették, Mónival még nosztalgiából felültünk rá, kézzel írt jegyet adott a kalauz, őriztem is egy darabig e relikviát. Sajnálom hogy megszűnt, való igaz alig néhányan ültek rajta, az állomás messze van a falutól, a busszal versenyezni szegény nem tudott.  A modern idők vagy rövidlátó emberek ezt is felszámolták. De megyünk tovább, az út szélen megcsodáltam minden ismerős bokrot, fát, elköszöntem a kátyúktól, melyek pontos helyét még esőben is tudom.  Soha ennyi autó nem került el és jött szembe, volt aki menet közben fényképezett, videózott, már úgy értem, hogy ő is menetközben volt, és a volánnál ült. Egy másik autó felvette a sebességemet , mellém gördült és letekert ablaknál érdeklődött, hogy mi ez, hogy működik.  A rendőrök díjazták volna párosunkat. Néhány okos ránk dudált, mintha bizony ezzel javított volna a helyzeten, mert helyzet sem akadt ezen a délutánon. Egyébként a döntő többség hónapokon át inkább szimpatizált velünk, elvétve akadt kivétel.  Sokszor, sokan fényképeztek, videóztak, volt aki megelőzött megállt az út közepén, lefényképezett és tovább ment. Hány és hány autó kacsintott mindkét szemével vissza ránk. Közben bevettük a Papkeszi kettős kanyart, itt legnagyobb sajnálatomra, tényleg csak az út közepén lehet menni, mert olyan nyomvályúk, hegyek völgyek vannak, melyek azonnal felborítanának, talán némelyiken fenn is akadnék. Elbúcsúztam Papkeszitől, néhányan meg is érezték talán, mert integettek. A gyerekek kiabáltak, nevetgéltek. A 7213-as út a legveszélyesebb rész, az út domború, hullámos, hibás. Itt mindig izgalommal teli szakaszok követik egymást, első a felüljárótól a patak hídjáig, aztán a körforgalomig, majd pár száz méter domború út ismét, ezt követi egy nagyon jó szakasz, kivételesen sima és nem domború az út egészen a volt Tripolisz vasúti átjáróig, onnan a 72-es útig minden előfordul, ami egy rossz útnál egyáltalán lehetséges. Külön próba a 72-esre való rákanyarodás. Az úthibákat tetézi, hogy főleg a körforgalom után, nagy az autó forgalom, sőt a kamion forgalom is. És természetesen háromjegyű sebességgel mennek, előzgetnek. Egyébként normális emberek a volán mögött megzizzennek. Ott van a kiváló 710-es elkerülő út, de 700 m rövidítésért használják ezt a rossz, kanyargós utat. Mindig fellélegzem, mikor túl vagyok ezen a szakaszon. Lassan begördültünk Fűzfőgyártelepre, a gyárkerítés melletti emelkedőn kapaszkodott LEIBA, csodásan vette ezt is, mint annyiszor már. Mikor felértünk a Litéri kapuhoz, engedtem hadd menjen kedve szerint, és nagyon jó kedve volt, gyorsult, gyorsult egyre csak egyre. A teherporta előtt bekapcsoltam az elektromágneses féket. Férfiasan morgott és lassult, szeretem ezt a morgást, morajlást és mintha hallanám, ahogy a hátsó agyból millió-millió elektron tülekszik vissza az akkumulátorba. Kell is, mert legurulva a gyártelepi alsó kapu buszmegállóba egy erős jobb kanyar után mindketten neki feszülünk, kis fokozatba váltok, szaporán ugrálnak lábaim föl le és közben a BION X LCD kijelzőjén elsötétül a skála, mert ő is bele ad mindent, hogy túljussunk a meredeken. Most is morog, de csendesen, kedvesen. Érzem ahogy tol felfelé, megszoktuk egymást a  6000 és 2000 km alatt. Soha nem hagyott cserben, igaz egyszer fejre álltunk, de egyikünknek sem lett komoly baja. Leporoltuk magunkat és mentünk tovább.  Szóval bekanyarodtunk az uszodai útra. Látom, hogy az uszoda parkoló mellett valaki integet, ahogy közeledtem felé, megismertem, megálltam. Ő lekuporodott Leiba mellé és szeretetteli barna szemeivel mosolygott rám, ugyanúgy ahogy régen, mikor még gyerekek voltunk. Kislányosan kedves, huncut mosoly ez. Mit meg tudott őrizni annyi éven át. „Először –mondta csillogó szemekkel- csak a lobogó sárga zászlócska tűnt elő a domb mögül, aztán a sárga tető, végül a fényszóró elvakított, úgy megörültem neked, olyan aranyos, ahogy billegve idegurultatok hozzám.”   Nem számítottunk egymásra,  a meglepetés szerű váratlan találkozás nagyon feldobott mindkettőnket, pár szót váltottunk, aztán Ő elment úszni, mi Leibával folytattuk utunkat. Már erősen szürkült, sietősebbre vettük, hiszen még sötétedés előtt el akartuk érni a Balatoni kerékpárutat. Szalmásitelep előtt vigyázni kell, nagyon kátyús az út, Leiba kerekei nem találnak olyan csapást, ahol mindhárom kerék ugrás nélkül megúszná,  marad a fékezés. A telep után már gurul magától egészen a Tobruki kereszteződésig. Ismét bekapcsolom a féket. Van, hogy nem könnyű itt átjutni, de ma hamar sikerül. No ez az a pont, ahonnan már kényelmesen hátradőlhet az ember, mert autóval már nehéz találkozni. Csak azért nem dőlök hátra, mert ennél jobban nem lehet egy fekvőkerékpárban. Ilyenkor teljesen megnyugszom, tudom, hogy már nem történhet semmi baj. Lágy dallamok idéződnek bennem, talán ez a leggyakoribb, ma is ez varázsolt el:

Éjfél, méla hallgatag járdák.
Mire gondol a vén hold,
hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fú, rőt avar fut a lábam elé,
tépett ág jajong a fán.

Ábránd űző lámpás ég,
és óv halk fényű jellel.
Szúrós zaj zúg üveg csengése int,
hogy kél majd józan reggel.

Füstbe barnult új nap kél
a korhadt, pállott széllel.
Kihunyt lámpát gúnyol az ömlő fényár,
ha elkullog az éjjel.

Holdfény derűs emléket ébreszt.
Újra éled a régmúlt, minden gyönyörűség.
Boldog órák az ifjúságom szép idején,
gyertek hozzám vissza még!

Hajnal, napfény ragyog le újból,
vissza kerget a múltból, ma is élni kell még!
És a kék éj, a holdvilág már emlék csupán...
Múltba szálló messziség

Nézz rám! Kicsit érints meg némán!
Maradj még, szelíd emlék, színes hajdani vágy...
Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő!
Jaj, a hajnal pirkad már...

(Andrew Lloyd Webber: Macskák musical, Éjfél)

Ledöcögünk a folt hátán folt mintázatú Tobruki utcán és rátérünk a kerékpárútra. Itt is ismerünk minden keresztbordát, hogy melyiket milyen sebességgel lehet bevenni, nem mindegy az irány sem. Tudom, hogy az üveges feliratnál, meg a szép új háznál majdnem meg kell állni, hogy Leibával egybe maradjunk.  Elérünk a Vörösberényi elágazóig, majd sorsolással  eldöntjük, hogy hol keresztezzük a 71-es utat. Ez egy komoly művelet, mert ki kell várni a forgalommentes pillanatot, ekkor láb és motor teljes sebességre kapcsol, 71-es keresztezve, és még egy balra kanyar, hogy a járdáig eljussunk. Leiba innen jószerivel haza gurul, még az új közlekedési lámpánál néhány kanyar és már ismét hajtás nélkül repülünk le a Rozmaring utcán, itt van egy nagy huppanó. Ezt fékpróbának használom, minden este, mind a négy fék blokkol (három tárcsa és egy elektromágneses) és megállunk a „szakadék” előtt centikkel. Aztán kiengedem a fékeket, Leiba  lágyan bólint a mélyedésben és tovább gurulunk.  No még egy nagy emelkedő, előtte begyorsítunk, és ha szerencsénk van a lendület a csúcsig visz bennünket. A kapuig pár száz méter, és újra itthon vagyunk.  Leiba ismét hazahozott, hálásan nézek rá. Az akkukat töltésre teszem. A saját akkumulátoraim (örömforrásaim) már csordultig telnek út közben. Boldog vagyok, hogy reggel elindultunk és íme 112. alkalommal meg is érkeztünk. Közben teljesen besötétedett.  Így búcsúztunk Leibával el a 2008. évi Almádi-Peremarton-Almádi útvonaltól. Persze nem örökre, talán csak jövő februárig. Hogy miért az alább derül ki.

Sokáig törtem a fejem, hogyan lehetne egész évben tekerni. A VELOMOBIL segített ebben, számba vettem az akadályokat, összesen tizenegyet találtam  1. eső, 2. hó,  3. pára (belül), 4. harmat (kívül), 5. szél, 6. köd, 7. hőmérséklet, 8. fagy, 9. út, 10. forgalom és  11.  fényviszonyok. Az eső nem számít, a karosszéria bírja, a szélvédőről lepereg az eső. A hó sem okot problémát, amíg laza, puha szerkezetű és mondjuk nem nagyobb 10 cm-nél. A pára letörölhető, a külső harmat vagy szitálás úgy szintén. A szél, leszámítva a viharos széllökéseket nem probléma. A köd mondjuk 200 m látótávolság alatt lehet korlátozó tényező. A hőmérséklet nem jelent akadályt, nagyon hidegben és nagyon melegben is megtalálható az optimális megoldás. A fagy száraz úton  viselhető, jeges úton komoly gond. Az utak csapnivalóan rosszak, de a sebesség megválasztásával ez is kezelhető. A forgalom egy bizonyos mértékig viselhető, a legfontosabb, hogy jól lássák az embert, sokkal fontosabb mint jól látni.  Azt a szabályt, hogy húzódj le a jobb szélre, nem lehet betartani. Egy felől az út szél minősége miatt (nyomvályú, kátyú, stb.), másfelől ezt számos autós felhívás keringőre értelmezi és akkor is előz, ha szembe is jönnek. Itt a kerékpáros csak a rövidebbet húzhatja.  Szóval  a felsorolt problémákra csak-csak van megoldás. Egy faktorral nem tudtam mit kezdeni és ez az ami miatt kb. három hónapig le kell állni a teljes Almádi-Premarton-Almádi táv megtételével. Ez pedig a fényviszonyok. A Leiba világítása kitűnő, tökéletesen látok vele korom sötétben, még a kátyúkat is észreveszem időben, ez mindaddig igaz míg nem jön szembe egy autó, mely még tompított fényszóróval is pontosan szembe világít, semmit nem lehet látni. Már az utóbbi hetekben 10-20-30 majd végül 45 perccel korábban kellett elindulnom, hogy sötétedés előtt hazaérjek.  Mit tehet az ember, abbahagyja a tekerést és tavasszal folytatja? Végig gondoltam az alternatívákat. Ha LEIBA terepjáró kivitel lenne, mehetnék még a hegyen át, de hát nem az. Egyébként meg esős-havas időben a hegyi út sem járható. A szobakerékpározás jó edzésnek, de a szabad levegőt, a táj élvezetét nem kárpótolja. Azért addig-addig gondolkodtam, hogy mégiscsak kitaláltam a megoldást. Lerövidítem a távot az Almádi-Tobruk útvonalra, ahová ugyan rossz, de még járható kerékpárúton haladok. Már csak olyan állomáshelyet kell találni, ahol LEIBA napközben , az autó meg éjszaka várakozik.  Első ideiglenes állomáshelyemet meg is találtam, így bár rövidebb szakaszon de élvezhetem LEIBA társaságát, a táj szépségét, tesztelhetem tovább a gépet, és egyharmadával kevesebbet kell az autót használnom. Ez is valami. Már november 17-től reggeltől így folytatódik a bringa program, avagy az örömforrást biztosító saját akkumulátorok töltése.  

 

2008.október 11.

Sikerült megoldani, hogy az elektromágneses fék, a hátsó tárcsafék, a BionX kezelője, az index, az első váltó egy kézzel kényelmesen kezelhető. Cserébe a kijelző fejtetőn mutatja az adatokat és nem minden pozícióból látható. 
2008. október 3-4-5.

Szerelős napok, pénteken még magam cseréltem ki az első futóműveket dobfékesről tárcsafékesre, ez a művelet 4 órát vett igénybe, Vasilit egyszer kellet felhívnom, a teleszkop alsó rögzítésének szétszedése miatt, aztán ment minden rendjén, este 11-kor már minden kész volt. Szombat reggel Farády Tamást ébresztettem néhány alkatrész miatt. 10 órakor megérkezett István Szegedről az új hátsóvillával, amelyre már tárcsafék is szerelhető.  A villa igazi mestermű, lásd villakészítés című képeket. Fél óra múlva neki láttunk és szereltünk, és szereltünk, kb 10 órát álltunk a többnyire fejtetőn fekvő Leiba mellett. Átmostuk többször a láncot, lecseréltük a villát, felszereltük a tárcsaféket, összeraktuk. Mindig akadt valami leküzdendő probléma, amelyeken sikeresen túljutottunk. Már majdnem teljesen kész voltunk, amikor észleltük, hogy a hátsó rugozás miatt, a tárcsafék belekoppan a zárt csomagtartó aljába. Nézegettük, méregettük. Két választásunk volt, vagy leszereljük a tárcsaféket, vagy ki kell vágni a csomagtartó poliészter dobozából annyit, hogy a  tárcsafék egy nagyobb döccenés után is elférjen. Ez utóbbit választottuk, természetesen a leglehetettlenebb helyen volt, se fúrni, se fűrészelni nem lehettet igazán, de azért sok-sok próbálkozás után mégis megoldottuk. Közben kizártak bennünket a lakásból, és bezártak a műhelybe bennünket. Így nem tudtunk elmenni a Leibával próbaútra. No kitöltendő az időt, elkezdtünk az István által beszerzett alu-gumi prifilok felrakását a velomobil karosszériájának éleíre. Nagyon jól mutatott rajta, végre ki és beengedtek bennünket. Már késő éjszaka került sor a próbákra, az első kerekek rúgózása nagyot javult, a három tárcsafék mindegyikén kellett még állítanunk. A váltóban megjelent kattogás elhárítását vasárnapra hagytuk. Úgy gondoltuk, max egy óra alatt megoldjuk. Korán keltünk, már nyolckor ott serénykedtünk az ismét fejtetőn álló Leiba mellett. Állítgattuk a váltó bovdent, de nem hárult el a probléma, újra kiszereltük a kereket, fogaskoszorút leszedtük, semmi gyanúsat nem találtunk. Végül szédszedtük az AZUB-ot, és kivettük belőle az új BION X2-tőt. Megcseréltük a fogaskoszorút és a sok apró kellemetlen műveletet megismételve összeraktuk a Leibat illetve az AZUB-ot. Szóval az egy órányi szerelésből lett ismét vagy 5 óra. Próba. Sokkal jobb lett, sőt már a legnagyobb fogaskeréken is rajta maradt a lánc, de maradt a kattogásból is egy kicsi. Ebéd után végre elmentünk kirándulni Káptalanfüredre, István ANTIBRINGA K9-et nyergelte meg, Móni az AZUB-bal és meg a Leibaval indultam el. Ragyogó időnk volt, a gépek jól viselkedtek. sajnos a túra mindössze talán egy órás volt, mivel István busza hamarosan indult vissza Szegedre. A három napos nonstop szerelés nyomait sikerült két óra alatt eltüntetni, még beszegtem a Leiba tetejének szélét, lecseréltem a gumiszigetelést, illetve lezártam a csomagtartón tátongó nagy rést. Kellően elfárdatam a három napos szerelésben, de nagyon örültem a közös munkának, az eredménynek. István hihetetlen türelemmel és szakértelemmel segédkezett, bár talán az a pontosabb, hogy én voltam a segéd, akinek még van bőven mit tanulni.
2008. szeptember 6.

Augusztus 25-én végre üzembe helyeztem munkábajáráshoz  is a LEIBA velomobilt, azóta 10 alkalommal tettem meg a napi kb. 40 km távot, lassan kezdem kiismerni, igaz az ötödik napon ismerkedésünk felénél, úgy ledobott a hátáról, mintha először ültem volna rajta. Eddig az autósok egészen jól viselték találkozásainkat, sőt túlságosan is nagy szimpátiával, tülköléssel és villogtatással üdvözöltek. Akivel csak találkoztam, a legkisebbektől a legidősebbekig, mindenki lelkesedve, mosolyogva fogadta a Magyarországon feltehetően első velmobilt. Az autós forgalom mellett,  a legjobban az út egyenetlenségeire és a szélre kell figyelni. Miután három keréken járom az utakat, három nyomsávon kellene nagyjából síkterepet találni, most érzem igazán milyen kevés jó útunk van. Az Almádi-Fűzfő közötti kerékpár út az minősíthettelenül rossz, rengeteg a keresztborda, a 71-es főút többé-kevésbé még jó, csak kissé forgalmas, a Fűzfőgyártelep, Papkeszi, Peremarton felé vezető útak kevésbé forgalmasak, de minden irányban agyon szabdaltak, sok a kátyú (köztök 15-20 cm mély is van) és minden irányban hullámosak. Eddig két keréken nem nagyon tünt fel, hogy keresztben ilyen domború az úttest, hogy alig van tisztességesen megépített csatornafedél, hogy a vasuti átjárón lépésben lehet csak haladni. Két kerékkel ezeket valahogy mindig kikerültem. Hárommal elég nehéz. Ahol jó az út, ott a velomobil egy áldás, könnyedén gurul, még széllel szemben sem kell nagyon erőlködni. Nagyon élveztem, hogy nem kell reggelente a fél gardrobot magamra szedni, majd néhány kilométer után fokozatosan leszedni azokat magamról, mert egy rövid nadrágban és pólóban is kellemes volt a klima, leginkább a térdeim örültek ennek. Hazafelé menet levettem a borítást, és mint egy cabriót, úgy tekertem a Leiba-t. A sokadik próba után, talán megvan az ülés végleges helye. A súlypont miatt jó lenne minél lejjebb ülni, a kilátás miatt pedig minél fentebb. A fék hatékonyság növelése érdekében jó lenne minél előrébb ülni, a hátsó elektromágneses fék jobb kihasználtsága érdekében jó lenne minél hátrább ülni. Mindent nem lehet. Tettem hátra is irányjelzőket, jó erős 18 wattos szofita izzókkal, még hozzá úgy, hogy a tükörből én is látom működik vagy sem. Eddig nagyon zavart, hogy az oldal indexről semmi visszajelzésem nem volt. A Leiba és egyáltalán a velomobilok elég alacsonyak, így hátra szereltem -a Gitta autósbolt jóvoltából- egy antennából átalakított zászlótartót és zászlót, így már remélhetően az autósok szemmagasságát is elérem. A kényelmes utazó sebesség 20-25 km/h, a sok le és fel, a számos kanyar, útkereszteződés, és az út minősége miatt az átlagsebesség olyan 22 km/h. Sík terepen, lejtőn alíg kell energiát befektetni, emelkedőn viszont kell hozzá erő. Ezért építettem bele a BION X intelligens elektromos rásegítő rendszerét.  Az eddig megtett mintegy 400 km út alatt az elektromos rásegítés mértéke átlagosan 5,6 Wh/km, ez kb. 15 %-kal kisebb még az  AZUB-BIONX  pároshoz képest is, azaz egy teljes út (40 km) átlagosan 224 Wh elektromos energiát igényel. Ha 45 Ft/kWh áramdíjjal számolunk, akkor 0,224*45, azaz egy út 10 Ft-ba kerül. Autóra átszámítva, 40 km x 20 Ft/km = 800 Ft. Mindemellett kb. 8 kg szédioxid ill. egyéb szennyező anyaggal kevesebb jutott a környezetbe, ami nehezen forintosítható, mintahogy a mozgás és a táj látványának öröme sem.
2008.augusztus 29. Egy Leiba X-tream tesztelő honlapjáról  /Muralsits Attila/
 

2008. AUGUSZTUS 7.

Múlt év október elsején rendeltem meg az álom velomobilt, egy AERORIDER-t, úgy volt január végére kész lesz, aztán tovább tolódott februárra, márciusra. Április végén már majdnem elindultunk Hollandiába egy piros Aeroriderért (merthogy sárgát rendeltem eredetileg), aztán mégse, mert a visszalépő amerikai vevő meggondolta magát és úgy döntött mégis kell neki a gép. Úgy tűnt nem indul el a gyártás, ezért májusban módosítottuk a típust SUNRIDER-re, ekkor állapodtunk meg augusztus 7-ben. Nagyon vártam ezt a napot. Megszerveztem az utat, erre a nagy eseményre mind a négyen mentünk volna, szállást rendeztünk, stb. Július 25-én kiderült ez a várakozás hiábavaló. Ekkor írt egy levelet a gyártó, hogy sajnos eltévesztette a színt, vagy elfogadom pirosban, vagy várok további két hónapot egy új legyártására, vagy átfesti, de erre is legalább további két hétre van szüksége. Leveleztünk néhány fordulóban, míg végül ezt a sok huzavonát égi jelként értelmeztem és lemondtam a Sunriderről is. Szállásrendelést töröltem, így pakoltunk és maradtunk. Persze nem hagytam annyiban, újra olvastam az egy év előtti más gyártókkal folytatott levelezést, illetve a gépek műszaki paramétereit. A sok-sok lehetőségből a WAW, BRIES valamint a LEIBA került ismét a keresés fókuszába. A nagyon szimpatikus Briesből mindössze hármat gyártottak és mint kiderült gazdaságossági (pontosabban annak hiánya miatt) okokból nem is fognak többet gyártani. A többire újabb 10 hónapot kellett volna várni. A Leiba gyártóival addig-addig egyezkedtünk, hogy megállapodtunk egy teszt Leiba X-tream vásárlásában. Újra szállásszervezés, és egy nappal később a tervezetthez képest mégis elindultunk a hollandiai Ijmuiden helyett a németországi Gifhornba. Ez „mindössze” 970 km, 11,5 óra autózás. Az átvétel napja változatlanul augusztus 7. maradt. Valóban az égiek szóltak bele a velomobil vásárlásba, mert számos előnnyel járt ez a kényszer módosítás. A Sunriderhez képest a Leiba 6,5 kg-mal könnyebb, hátsó kereke 26 colos, így teljesült az egyszerű cserélhetőség az AZUB hátsó kerekével, teljesen zárttá tehető, az ehhez szükséges burkolat elfér a csomagtartójában, a Leiba dobfékes megoldása egyszerűbb kerékcserét biztosít (persze a dobfék nem olyan hatékony, mint a tárcsafék). Rövidebb kb. 20 cm-rel. Az már csak kellemes adalék, hogy ára használtságára tekintettel jóval kedvezőbb volt, aztán 500 km-rel közelebb vannak hozzánk, a szállás harmadába került az Amszterdáminak, és rádaásként az angol, német mellett oroszul is beszéltek. A Leiba kitalálója, megalkotója Vasili Gess, aki rendkivül jól viselte a több órás kérdés felelet játékot, ebben a gépben rengeteg munka és kreatív megoldás van, ami az Ő kitartását és ügyességét dicséri. Hálás vagyok segítője, Eduard Jeske hasznos információért is, aki egy kiváló honlapot üzemeltet, ime:  www.leiba.de . Gifhorn egyébként  kedves és szép hely, egyedülálló a világ minden tájáról eredeti méretben felépített és működő szél- és vízimalom gyűjtemény. Többek közt van egy magyar „Julischka” névre hallgató úszó vízimalom is. Nekem a brémai malom tetszett a legjobban, de „Maschenka” is aranyos. Sőt található itt pravoszláv templom hagymakupolákkal, emlékmű harang, melyen négy politikus arcképe szerepel (Bush, Gorbacsov, Horn és Kohl). Láttunk egy pékmerítő szerkezetet, ezt anno régen használták, mikor még csalók is éltek a világban. Ha a pék kisebb kenyeret sütött az előírtnál, akkor beültették ebbe a fakalodába és egy kútba leengedték, és többnyire vízbe fulladás előtt felhúzták ismét. Állítólag jótékony hatással volt a kenyerek méretére. Nem messze Gifhorntól jártunk a Wolfsburgi kiállítási központban, ahol láttuk a Wolkswagen csoport régi és új modelljeit, számos műszaki csodát néhány show elemmel fűszerezve. Természetesen ezek a járművek nyomába sem lépnek egy velomobilnak. Ráleltem a velomobil ősére, egy Messersmidt névre hallgató két személyes háromkerekű kis járműre. Szóval némileg akaratom ellenére a korábban megfogalmazott és vágyott igényeimhez képest egy sokkal jobb megoldás született. Augusztus 9-én 14 órás utazással az autó tetején megérkezett valószínűleg az első Leiba velomobil Magyarországra, de feltehetően nem az utolsó. A neve tehát Leiba x-stream. Itthon azonnal elkezdtem a testreszabást, a hátsó kerekét kicseréltem az AZUB-ból kivett BIONX agymotoros hátsókerékkel. Augusztus 12-én berepültem. A vártnál jóval nagyobb sikere volt az öregparki első sétának. A legaranyosabb megjegyzés ez volt: „ ember ül benne!”, merthogy leginkább UFO nak hitték az emberek, de főleg a gyerekek.

 

 AZ AERORIDER A LEGJOBB!!!

2008. május 20.

Az ember rákényszerül olykor, hogy terveit fölülbírálja, én is ezt tettem, mikor 7 hónapi várakozás után bizonytalanná vált az AERORIDER szállítása. Így módosítanom kellene a címet is, mert nem AERORIDER, hanem SUNRIDER lesz a befutó.  Ennek ellenére nem módosítom a főcímet, mert azt gondolom, tényleg az AERORIDER a legjobb, mégha nekem nem is lesz ilyen gépem.  Azért nem bánkódom, mert cserébe a SUNRIDER könnyebb, zárttá tudom varázsolni (kiélhetem barkács szenvedélyem), tehetek bele Rohloff váltót vagy Bion X agymotort, a hátramenetre is van ötletem.  

2007. október 1.

Az AERORIDER gyártás helye: Ijmuiden (Hollandia) kb.1.400 km-re a Balatontól.

A címben lévő állítás tagadhatatlanul szubjektív, mert kinek a pap és kinek a pappné tetszik jobban.  Mindenesetre elég sok időt töltöttem el a velomobilok előnyös és hátrányos tulajdonságainak értékelésével, míg az AERORIDER került ki győztesen ebből a soha meg nem hirdetett versenyből. A lenti táblázatban szereplő adatok viszont csupa objektív adatokat tartalmaznak. Kezdetben ilyen szempontok vezéreltek:

1.   Legyen könnyű, (motor nélkül is tekerhető)

2. Legyen zárt, ugyanakkor jól szellőztethető, lenyitható (akármilyen ha esik, ha fúj, ha süt időjárásban használható)

3. Legyen Rohloff agyváltó és BION X agymotor együttes beépíthetősége biztosított (a Rohloff és a BION X a maga nemében műszaki csoda, megtapasztaltam mindkettőt)

4. Legyen minden kerék teleszkópos (bírja a magyar útviszonyokat, azaz hogy én bírjam lehetőleg minél kisebb rázkódással használni)

5. Legyen a hátsó kerék 26"-os (biztosítandó a többi kerékpárommal a cserélhetőséget)

Szóval innen indultam el, persze ilyen velomobilt senki nem gyártott. A LEIBA volt az egyetlen, aki hajlandó lett volna ezt az egyedi igényt megvalósítani. Név szerint is érdemes megemlíteni Eduard Jeske nevét, aki minden lehetetlennek tűnő kívánságomat  bevállalta. Viszont, ahogy haladtam előre a megismerésben megjelentek új szempontok.

6. Hátramenet (Az AERORIDER-t kivéve ezt minden gyártó finstone módszerrel oldotta meg, azaz kivágta a burkolat alsó részét, ahol a láb kidugásával hátra erőltethető a gép. Ez egy lejtős kereszteződésnél lehetetlen mutatvány. )

7. Kiláthatóság (minden gyártó küzd a külső csapadék és a belső pára eltávolításával, de egyedül az AERORIDER oldotta meg azzal, hogy ablaktörlőt és üveg szélvédőt, valamint három féle szellőztető rendszert épített be.)

8. Szállítási határidő (azonnalra szinte senki nem szállít, de nem   ritka a 9-12 hónapos vállalási idő, az AERORIDER  hét hónapra, 2008.áprilisára vállalta a gyártást

9. Esztétikai megjelenés ( a többségük elfogadható, de kétségtelenül az AERORIDER a legszebbek között van formára, alakra, kidolgozottságra.)

10. Csomagtér (ebben az AERORIDER verhetetlen a mintegy 120 literes zárt csomagterével)

11. Ár (mindegyik nagyon drága, de ha utólagos barkácsolással igyekszik az ember felhozni bármelyiket az AERORIDER színvonalára, akkor mégis a legkedvezőbb az ára)

12. Gyártó távolsága (számomra mind a világ végén, a német holland határ közelében található, az AERORIDER kicsit messzebb Ijmuidenben, Antwerpentől még harminc kilométerre)

Így aztán az eredeti öt szempontból csak kettő maradt meg, a zártság könnyen szellőztethetőséggel és az összteleszkóposság. 

Bart de Wert az AERORIDER B.V. tulajdonosa kezdetben az ugyancsak általa gyártott SUNRIDER - t ajánlotta, dicséretére szól, hogy rendkívül jól viselte kérdéseimet, kéréseimet és variálásaimat.

Az AERORIDER honlapján sok kép és videó található:

www.aerorider.com

valamint az alábbi helyen közel kétszáz kép tekinthető meg, miközben egy AERORIDER a  SUN cég logojával járja Németország vidékeit.

 

 Miért érdemes velomobilt használni?

 Forrás:   http://www.sunrider-cycles.com/faq.php